Böszörményi Zoltánnak először a verseit ismertem meg. Első prózakötete, ami a kezembe került, a tavaly megjelent Sóvárgás volt. Szerintem kétféle olvasó létezik, és ezt leginkább a svédasztalnál fogyasztó emberek mintáján keresztül tudom szemléltetni: az egyik mindenből szemezget, apró adagokban haladva az asztal egyik végétől a másikig, a másik megáll annál a tálnál, amelynek a tartalma elsőre megízlett, és csak akkor megy tovább, ha mind elfogyasztotta. Az utóbbi típushoz tartozom, ha a szerző elnyeri a tetszésem, akkor „felzabálom” minden elérhető könyvét, és utána állok odébb a következő íróhoz. Ezért amint a Sóvárgást elolvastam, rögtön hozzá is láttam a Regálhoz, majd Az éj puha teste következett, aztán a novelláskötetek, végül minden más, amihez hozzájutottam. Mindegyiknél megálltam egy keveset gondolkodni, és az a furcsa érzés fogott el, hogy minduntalan új írót találtam magamnak. A formai, tematikai, stilisztikai sokszínűség először összezavart, aztán lenyűgözött: egy folyton megújuló írót kaptam. Aztán megtaláltam a kapcsot, és rájöttem: a szál, amire Böszörményi nem csupán a prózáját, de a verseit is felszövi, maga a világ. A képszerű, néhol már filmes vágásokkal megjelenített belső univerzum.
Ennek a világnak a része a Darabokra tépve is. Arra már kitértem, hogy a szerző sajátos eszköze ez a jó értelemben vett „kaméleon” elbeszélés. Minden nézőpont más, minden elbeszélés egy új írói arc. Azt viszont előző írásaihoz képest is újdonságként éltem meg, hogy itt egy regényen belül találunk újabb nézőpontokat. Ez a különleges vibrálás ritmust kölcsönöz a könyvnek, leginkább olyat, ami a lírára jellemző. Ilyen ütemben változik maga a műfaj is, hiszen egyszerre kapunk romantikus történetet, kalandregényt és dokumentarista esszéket. A ritmust jól építik a vers- és novellabetétek, a szereplők írásai, akik ismét újabb írói vonalat kevernek a szerkezetbe.
A levelek, újságcikkek és naplóbejegyzések alakítják elsősorban a regény történelemmel kapcsolatos részeit, de az egész cselekményre is igaz az állítás. A filmszerűségre asszociálhat az olvasó, hiszen amolyan flashbackszerűen, dózisokban kapjuk meg száz év emlékezetét a regény lapjain. Ezek a dokumentarista elemek nem annyira a történet előremozdítását, mintsem a szereplők karakterfejlődését szolgálják. A karakterfejlődés fokozatos, apró, szinte észrevehetetlen lépésekben történik. Első olvasatra csak annyit érzünk, egyre inkább tudunk azonosulni a szereplőkkel. Érdemes újraolvasni a regényt. Számomra a második olvasatra vált egyértelművé, hogy amint a szereplők belenőnek saját szerepeikbe, úgy érik maga a könyv is. A stílusok váltakozása egyre komolyabb – néhol komorabb – irányt vesz, ezáltal a könyv fejlődésregény és fejlődőregény is egyben. Ez a fajta fokozatos építkezés teszi egyszerre közönségregénnyé és gondolatébresztő alkotássá a művet. Ebben az aspektusában a Darabokra tépvét talán Szerb Antal A Pendragon legendájához hasonlítanám, amely a komikumot ötvözte a történelmi esszékkel úgy, hogy a filozófus és az éjjeliőr számára is érthetővé, szerethetővé váljék. Böszörményi is ezt a célközönségek közötti átjárást teremti meg.
A dokumentumbejegyzések mellett vers- és novellabetétek is szerepelnek a regényben. Ezek a szereplők írásai, ismét más és más stílusban, új írói perspektívákat nyitva.
Thomas Larringen (a regény egyik kulcsszereplője) rajongója lettem, sajnos spoilermentesen ezt nem tudom megindokolni, de talán azért, mert leginkább vele tudtam azonosulni. Az írói válság átültetése az írással foglalkozó karakterek révén régi önkifejezési módszer, itt mégis őszintébbnek hat a megszokottnál, talán azért, mert valahol ott tartok az életemben, mint hősünk.
„Megmagyarázhatatlan bénultság szakadt rám, egész lényemből eltűnt az indulat, a láz, a tüzes lelkesedés, a vágyakozás, a világot felkavaró szenvedély” – írja Thomas a jegyzetfüzetében. Mikor az olvasó és a szereplő összeolvad, átszakad egy gát, nem külső szemlélői leszünk a regény világának, hanem részesei. Így váltam a regény részévé én is. Mikor pár hónapja – még a regény megjelenése előtt – volt szerencsém először olvasni a Darabokra tépvét, még nem igazán értettem, mi fogott meg a műben. Aztán hetekkel később észrevettem magamon, hogy eltávolodtam a saját életemtől, úgy, hogy közben ugyanazt éltem meg, csak egy másik világban.
A jó könyv nem akkor határozza meg az olvasót, amikor leteszi az utolsó oldal után. Nem is akkor, amikor átgondolja azt az érzelmi többletet, amit kapott tőle. Ha másodszor, harmadszor olvassuk, és már el tudjuk különíteni magunkat attól, akik előtte voltunk és attól, akikké utána váltunk, akkor értjük s tapasztaljuk meg a hatást, amit nyújtott.
Böszörményi Zoltán egy jó író. Erre már az első könyv után rájöttem, amit tőle olvastam. A Darabokra tépve csak igazolást nyújtott. Ha össze kellene foglalnom, miért tetszett a könyv, azt mondanám, azért, mert kész világot tárt elém, amibe csak be kellett lépnem. Ebben a világban pedig úgy éreztem, a szereplőkkel együtt haladok, formálok, élek. A szerző azonos című verséből idézve:
„… lépteimet írom
a darabokra tépett
tájra”
Böszörményi Zoltán: Darabokra tépve. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2020
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)
Böszörményi Zoltán legújabb regénye, a Darabokra tépve a külföldi és hazai kortárs irodalom, a történelem, a filozófia, a pszichológia ötvözete fiatalos, valóságosnak tűnő történetekbe ágyazva, olyanokba, amelyekkel nap mint nap találkozunk. Megcsalás, féltékenység, egzisztenciális bizonytalanság és a művészlét kérdései váltogatják egymást a több szálon futó történetben, melynek a keretes szerkezet különösen kedves formát kölcsönöz.
Evangélista, akit Péter Egyiptomba küld, hogy egyházat alapítson; Crosby, Stills & Nash egy dala; a lélek halál utáni kóborlása az újjászületésig; a Lánchíd átadása, a Lánchíd helyreállítása, az első atomóra, aranyláz, Tom Waits, Billy Joel, Bruce Springsteen – és még sorolhatnánk. Ami mindezekben közös, az a 49-es szám, Temesi Ferenc regényének titkos vektora.
Színes, kegyetlen szerelem, különös lényekkel és a görög mitológiánál is gazdagabb világgal – ezekkel a szavakkal lehetne legjobban jellemezni Brian K. Vaughan jelenleg is futó képregénysorozatát, amely a Saga címet viseli. Mindig érdekes és egyben jogos kérdés az, hogy az irodalmi kánonon belül milyen pozíciót foglal el a gyakran popkulturális utalásokkal teletűzdelt comics.
Lőrincz P. Gabriella lírája letisztult, közérthető, izzadtságszagú erőlködéstől mentes költészet. Olyan nehéz témákat ölel fel, mint a betegség, az elmúlás, a hátrahagyottak magánya, a tárgyakhoz fűződő, meglepően bonyolult kapcsolatok, a nők komplex lelkivilága és társadalmi helyzete, az anyaság és az Istenhez fűződő viszony. Bizony, végre valaki mer írni Istenről!
Cserey Zoltán és József Álmos helytörténészek akár életműnek is beillő munkára vállalkoztak a Sepsiszentgyörgy képes története megírásával. A közel 750 oldalt számoló könyvben több mint 1500 fotó vált elérhetővé, emellett alaposan dokumentálták a város alapítását, annak fejlődését.
Sokatmondó Izer Janka Ezért nem alszom nálad című kötetének ajánlása: a saját generációjának ajánlja, ami azt jelenti, fiataloknak, az ő kortársainak, akik körülbelül 1990-es években születtek. Hogy milyen ez a generáció, talán maga a szerző tudja a legjobban, vagy ha nem is a legjobban, sokat tudhat róla, hiszen köztük és velük él.
Ha valaki olyan könyvet szeretne olvasni, ajándékozni, amelyik elkíséri az embert, annak jószívvel ajánlom Böjte Csaba füveskönyvét. És az ajánlás mellett azt is meg kell jegyeznem, hogy nem szeretem a füveskönyveket, sem azokat az írásokat, melyek azzal áltatják az olvasót, hogy pontos iránytűként szolgálnak, netán tuti receptet kínálnak a boldogsághoz, sikerhez, fogyáshoz és más sokak által vágyott dologhoz.