A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
A fantasztikum talán egyik leglényegibb sajátossága tehát, a realitáshoz való viszonyában érhető tetten, illetve abban a meg nem szűnő befogadói bizonytalanságban, ahol a fikció és a valóság közötti határvonal már kissé összemosódni látszik. Pontosan ez történik Vöröskéry Dóra 2019-ben megjelent debütkötetében is: így a Röpképtelen madarak 23 történetben tárja elénk a fantasztikum és az abnormalitás különféle módozatait. A szerzőnő egy izgalmas utazásra invitálja olvasóját egy általa megkreált misztikus világban, ahol a sellők, királyok, pokolbéli lények, szuperhősök és békaemberek mellett még a realitás – sokszor már elképzelhetetlen – szörnyűségei, az emberi lét brutalitása is bővíti a repertoárt. A valóság és a fikció kontaminációja pedig szinte megköveteli a – könyvben is megjelenő – kettős narrációt, melyben az én-elbeszélés és a külső narrátor folyamatosan váltakoztatja egymást, befolyásolva ezáltal a hitelesség és a fantasztikus hatás megvalósulását. Azonban nem csupán a narráció segíti kibontakoztatni a fiktív történetekben rejlő poétikai lehetőségeket, a novellák elején megjelenő paratextuális elemek (a mottók) mindamellett, hogy tükrözni kívánják egy fiatal szerzőnő ízlésvilágát, funkciójukat tekintve a ráhangolódásban, figyelemfelkeltésben is kulcsfontosságú szerepet játszanak. Mint ahogyan maguk a novellák is rendkívül sokszínűek, a mottók között is találunk filmekből, sorozatokból, zenékből, rajzfilmekből, illetve különféle fantáziaregényekből is előhúzott idézéseket.
A Röpképtelen madarak talán egyik legkiemelkedőbb specifikuma a számtalan módon megalkotott női karakterekben tételeződik, melynek fontossága több ízben is alátámasztható. Ugyanis, mint köztudott, a nő, mint olyan és a természet már ősidők óta valamiféle relációban van egymással – gondoljunk csak az életet teremtő Gaiára, a Föld istennőjére –, amely a keresztény kultúrkörben Éva bűne után főként negatív képzetkörökkel társult. Így és ilyen módon alakult ki az a visszafordíthatatlan bináris oppozíció, amelyben az ember (azaz a férfi) a kultúrával, a kiszámíthatósággal és a fegyelemmel azonosítható, míg a természet (azaz a nő) a szenvedéllyel, kiszámíthatatlansággal, bujasággal, vadsággal, illetve a démoni erőkkel válik egyenértékűvé. S habár ez a kettéválasztás – az ökofeminizmusnak köszönhetően – már korántsem ennyire sarkalatos, a nők misztifikált jellemvonásai továbbra is szilárd helynek örvendhetnek a köztudatban. Így talán az sem a véletlen műve, hogy a Röpképtelen madarak novelláiban többnyire szeszélyes és igencsak gonosz női karakterekkel találkozhat az olvasó: kezdve a hisztérikus menyasszonytól, aki bánatában túszul ejti a spermabank alkalmazottjait (A bankrablónő) egészen a horrorfilmbe illő kislánnyal, aki rezzenéstelen arccal nézi végig otthona, és azzal együtt egész családja elégését (Skarlátház). Persze ezek csupán egyik részét képezik a nőkről alkotott sztereotip képzeteknek, miszerint viselkedésük teljes mértékben a rendezetlen, természettel/ösztönvilággal rokonítható. A másik pólus nőképében a karakterek már nem pusztán felveszik a természet különböző megnyilvánulásait – teljes mértékben eggyé válnak azzal, ők maguk a természet(i) – vagy sokkal inkább természetfeletti – lények. Ilyen módon válhat értelmezhetővé Csipke Rózsa története, akit a (tündér?) keresztanyja elátkozott, ezért kénytelen szembenézni a késés okozta következményekkel (Csipke Rózsa). Később Maleficával is megismerkedhet az olvasó, aki egy könyörtelen emberpusztító, női bőrbe bújó boszorkány, és ugyanebben a novellában bukkan fel egy sellő is, aki hidegvérrel felfal egy kalózt (Sellőpénz). A testet öltött természet pedig Békarokka személyében válik igazán teljessé, aki még csak nem is tagadja: „–Kinőttem a földből, mint a zsurlófű, felség.” (Az esőkirály menyegzője).
Természetesen a novelláskötet annál sokkal változatosabb – és pontosan a változatosságában rejlik komplexitása –, mint hogy kizárólag a női karakterekre korlátozódjon a figyelem. A szövegek többségében ugyanis ott rejtőznek a férfiak is, s bár néhol erőteljesen részt vesznek a cselekmény alakításában, legtöbb esetben mégis a női nem kiszolgáltatottjaiként szorulnak a történet peremére vagy adott esetben éppen elnyomatásukban válnak főszereplőkké. A csillagfacsaróban megjelenő férfi a végtelenségig megy el minden nap, hogy lehozza – igencsak hálátlannak tűnő – párjának a csillagokat, majd ehhez hasonló szerelmi dilemma alakul ki a kedvese miatt pokolba kívánkozó Dávid történetében is (Lélekleves). S már csupán ráadásként konstatálhatja az olvasó, hogy Csík Károly szintén kiszolgáltatott élettörténetében még társadalomkritikai vonul is felfedezhető. Amellett ugyanis, hogy a halálból csodálatos módon visszatérő férfi feleségében a szerelem/szeretet fikarcnyi szikráját sem vélhetjük felfedezni, a szerzőnő még a kapitalizmus elnyomó mechanizmusairól is könnyedén lerántja a leplet (Az élet maga). A mindennapokban tapasztalt bürokrácia, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzete leginkább a kezdőnovellában csúcsosodik ki, egy rettentően ironikus történetben, ahol a halál és a békére lelés éppúgy akadályokba ütközik, mint bármelyik létbéli probléma. A természet elnyomására, rombolására épülő patriarchális társadalom képzete is vissza-visszatér a különböző szövegrészekben: így például a Vadak című novella is teljes terjedelmében ennek a problémának az érzékeltetését próbálja górcső alá venni. A szerzőnő mindenféle finomkodást nélkülözve állítja a felismerés tükrét olvasói elé, melyben tökéletesen kiviláglik az emberi kapzsiság, elégedetlenség, uralkodási vágy, ami a kifordított nonhumán társadalomban egy nagyon is sokatmondó kijelentéssel zárul: „– Látod, velünk is mit tettek? Úgy viselkedünk, mint az állatok.”
A szerzőnő boszorkánykonyhájában egy sokszínű és nehezen megfogható novellavilág képződött meg, melyben lehetséges és lehetetlen, halandó lét és végtelen halhatatlanság, valóság és fantázia egyként alkotja meg a mű komplexitását. S miután a 21. század olvasóit már nem éri váratlanul a transzcendenssel való találkozás, csupán a mögötte megbújó – nem is kevés – üzenetek felismerése és kibogarászása marad hátra.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.
A 21. századi művész- és művészetfelfogás új irányokkal telíti az irodalmi palettát is. Érzékenyebbé és befogadóbbá vált az újdonságok iránt; az eddig tabuként kezelt témákat egyre több fény övezi – mára már nincs gátja a diskurzusok legkülönfélébb megoldásainak: egyre könnyebben és ítéletmentesebben beszélünk a szexualitásról, a vallásról, halálfélelemről vagy akár a nemzeti hovatartozásról is. Bár ezek a kérdéskörök nem vonhatók párhuzamba egymással, az el nem rejtettségük kétségtelen – ellenben máig akadnak olyan megfoghatatlan területek, amelyek ugyan változást
Világos, tiszta gondolatai ellenére a francia professzor, Jean-Louis Harouel könyve nem könnyű olvasmány. Olyan kérdéseket vet föl, amelyeket napjainkban nem lehet megkerülni, sőt mi több, radikális állásfoglalást kívánnak. Mert lehet-e nem állást foglalni a migráció kérdésében, amikor Európán kívüli tömegek árasztják el a kontinenst? Az emberi jog mit „lép” az iszlámmal szemben? Hol a helyünk ebben a jobb és bal pólusokra szakadt Európában? Van-e még nemzet, nemzeti identitás?