Kincses Krisztina: Mi is a valóság? – Recenzió Vöröskéry Dóra Röpképtelen madarak című debütkötetéről

2022. július 16., 08:33

A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
A fantasztikum talán egyik leglényegibb sajátossága tehát, a realitáshoz való viszonyában érhető tetten, illetve abban a meg nem szűnő befogadói bizonytalanságban, ahol a fikció és a valóság közötti határvonal már kissé összemosódni látszik. Pontosan ez történik Vöröskéry Dóra 2019-ben megjelent debütkötetében is: így a Röpképtelen madarak 23 történetben tárja elénk a fantasztikum és az abnormalitás különféle módozatait. A szerzőnő egy izgalmas utazásra invitálja olvasóját egy általa megkreált misztikus világban, ahol a sellők, királyok, pokolbéli lények, szuperhősök és békaemberek mellett még a realitás – sokszor már elképzelhetetlen – szörnyűségei, az emberi lét brutalitása is bővíti a repertoárt. A valóság és a fikció kontaminációja pedig szinte megköveteli a – könyvben is megjelenő – kettős narrációt, melyben az én-elbeszélés és a külső narrátor folyamatosan váltakoztatja egymást, befolyásolva ezáltal a hitelesség és a fantasztikus hatás megvalósulását. Azonban nem csupán a narráció segíti kibontakoztatni a fiktív történetekben rejlő poétikai lehetőségeket, a novellák elején megjelenő paratextuális elemek (a mottók) mindamellett, hogy tükrözni kívánják egy fiatal szerzőnő ízlésvilágát, funkciójukat tekintve a ráhangolódásban, figyelemfelkeltésben is kulcsfontosságú szerepet játszanak. Mint ahogyan maguk a novellák is rendkívül sokszínűek, a mottók között is találunk filmekből, sorozatokból, zenékből, rajzfilmekből, illetve különféle fantáziaregényekből is előhúzott idézéseket.
A Röpképtelen madarak talán egyik legkiemelkedőbb specifikuma a számtalan módon megalkotott női karakterekben tételeződik, melynek fontossága több ízben is alátámasztható. Ugyanis, mint köztudott, a nő, mint olyan és a természet már ősidők óta valamiféle relációban van egymással – gondoljunk csak az életet teremtő Gaiára, a Föld istennőjére –, amely a keresztény kultúrkörben Éva bűne után főként negatív képzetkörökkel társult. Így és ilyen módon alakult ki az a visszafordíthatatlan bináris oppozíció, amelyben az ember (azaz a férfi) a kultúrával, a kiszámíthatósággal és a fegyelemmel azonosítható, míg a természet (azaz a nő) a szenvedéllyel, kiszámíthatatlansággal, bujasággal, vadsággal, illetve a démoni erőkkel válik egyenértékűvé. S habár ez a kettéválasztás – az ökofeminizmusnak köszönhetően – már korántsem ennyire sarkalatos, a nők misztifikált jellemvonásai továbbra is szilárd helynek örvendhetnek a köztudatban. Így talán az sem a véletlen műve, hogy a Röpképtelen madarak novelláiban többnyire szeszélyes és igencsak gonosz női karakterekkel találkozhat az olvasó: kezdve a hisztérikus menyasszonytól, aki bánatában túszul ejti a spermabank alkalmazottjait (A bankrablónő) egészen a horrorfilmbe illő kislánnyal, aki rezzenéstelen arccal nézi végig otthona, és azzal együtt egész családja elégését (Skarlátház). Persze ezek csupán egyik részét képezik a nőkről alkotott sztereotip képzeteknek, miszerint viselkedésük teljes mértékben a rendezetlen, természettel/ösztönvilággal rokonítható. A másik pólus nőképében a karakterek már nem pusztán felveszik a természet különböző megnyilvánulásait – teljes mértékben eggyé válnak azzal, ők maguk a természet(i) – vagy sokkal inkább természetfeletti – lények. Ilyen módon válhat értelmezhetővé Csipke Rózsa története, akit a (tündér?) keresztanyja elátkozott, ezért kénytelen szembenézni a késés okozta következményekkel (Csipke Rózsa). Később Maleficával is megismerkedhet az olvasó, aki egy könyörtelen emberpusztító, női bőrbe bújó boszorkány, és ugyanebben a novellában bukkan fel egy sellő is, aki hidegvérrel felfal egy kalózt (Sellőpénz). A testet öltött természet pedig Békarokka személyében válik igazán teljessé, aki még csak nem is tagadja: „–Kinőttem a földből, mint a zsurlófű, felség.” (Az esőkirály menyegzője).

Természetesen a novelláskötet annál sokkal változatosabb – és pontosan a változatosságában rejlik komplexitása –, mint hogy kizárólag a női karakterekre korlátozódjon a figyelem. A szövegek többségében ugyanis ott rejtőznek a férfiak is, s bár néhol erőteljesen részt vesznek a cselekmény alakításában, legtöbb esetben mégis a női nem kiszolgáltatottjaiként szorulnak a történet peremére vagy adott esetben éppen elnyomatásukban válnak főszereplőkké. A csillagfacsaróban megjelenő férfi a végtelenségig megy el minden nap, hogy lehozza – igencsak hálátlannak tűnő – párjának a csillagokat, majd ehhez hasonló szerelmi dilemma alakul ki a kedvese miatt pokolba kívánkozó Dávid történetében is (Lélekleves). S már csupán ráadásként konstatálhatja az olvasó, hogy Csík Károly szintén kiszolgáltatott élettörténetében még társadalomkritikai vonul is felfedezhető. Amellett ugyanis, hogy a halálból csodálatos módon visszatérő férfi feleségében a szerelem/szeretet fikarcnyi szikráját sem vélhetjük felfedezni, a szerzőnő még a kapitalizmus elnyomó mechanizmusairól is könnyedén lerántja a leplet (Az élet maga). A mindennapokban tapasztalt bürokrácia, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzete leginkább a kezdőnovellában csúcsosodik ki, egy rettentően ironikus történetben, ahol a halál és a békére lelés éppúgy akadályokba ütközik, mint bármelyik létbéli probléma. A természet elnyomására, rombolására épülő patriarchális társadalom képzete is vissza-visszatér a különböző szövegrészekben: így például a Vadak című novella is teljes terjedelmében ennek a problémának az érzékeltetését próbálja górcső alá venni. A szerzőnő mindenféle finomkodást nélkülözve állítja a felismerés tükrét olvasói elé, melyben tökéletesen kiviláglik az emberi kapzsiság, elégedetlenség, uralkodási vágy, ami a kifordított nonhumán társadalomban egy nagyon is sokatmondó kijelentéssel zárul: „– Látod, velünk is mit tettek? Úgy viselkedünk, mint az állatok.”
A szerzőnő boszorkánykonyhájában egy sokszínű és nehezen megfogható novellavilág képződött meg, melyben lehetséges és lehetetlen, halandó lét és végtelen halhatatlanság, valóság és fantázia egyként alkotja meg a mű komplexitását. S miután a 21. század olvasóit már nem éri váratlanul a transzcendenssel való találkozás, csupán a mögötte megbújó – nem is kevés – üzenetek felismerése és kibogarászása marad hátra.

Legfrissebb hírek
Legnézettebb