Kis Petronella: A káosz szervezettsége

Ha vannak olyan művek, amelyek elég emblematikusak és ismertek ahhoz, hogy kihívást jelentsen az alkotóknak új oldalról megközelíteni azokat, akkor egyikük a Valahol Európában, amely 1995-ös színházi bemutatója óta majdnem húsz feldolgozást ért meg Magyarországon. Szőcs Arturnak azonban sikerült egy olyan nagyszabású előadást megalkotnia, amely egészen innovatív megoldásokkal operál ahhoz, hogy maradandó élményt nyújtson. A történet a második világháború idején játszódik, annak következményeit az árván, fedél nélkül maradt gyerekek szemszögéből mutatja be. A rendező több mint százötven jelentkezőből választott ki 46 gyerekszínészt a 6 és 17 év közötti korosztályból – ennyi különböző életkorú gyerekkel együtt dolgozni és instruálni őket pedig egy tapasztalt rendezőnek sem hétköznapi pedagógiai gyakorlat.

A Szegedi Nemzeti Színház forgószínpada számtalan kreatív lehetőséget rejt magában, és hangsúlyos szerepet is kap Árvai György díszletének kialakításában. A sivár, lebombázott, düledező, lövésnyomokkal teli épületromok négy-öt különböző szögből teljesen más helyszínt képesek megjeleníteni – főként ha a közönség előtt takarásban maradt részek a háttérben még új berendezést is kapnak a soron következő jelenethez, így a többdimenziós tér egyegy szeglete is számtalan módon átalakítható. Ezt a körbeforgatást remekül kihasználják az alkotók például a Vándorlás című dalnál, amely a gyerekek folytonos csatangolásáról szól. A dal az összetartozás érzését erősíti a két banda egyesülésekor, aztán pedig az első haláleset után, amikor az egyik kislány holttestét hátrahagyva továbbindul a csapat, ekkor már az első közös tapasztalatot és megpróbáltatást átvészelve. Utóbbinál, mialatt többször teljesen körbeforgatják a színpad középső részét, a gyerekek a zene ritmusára végiggyalogolnak a monumentális díszleten, három-négy helyszínen. Így a színpadkép valóban képes szemléltetni a zene szövegében megjelenő térbeli váltásokat.

Az ismeretlen kislányt és Kuksit alakító gyerekszínészek „haláluk” után felsétálnak egy emelvényre, ahonnan bajtársaikra lenéznek, szólongatják, biztosítják őket jólétükről, kommunikáció azonban nem jön létre köztük, mivel az élők nem hallják a beszédüket. Lelkük tehát tovább él, és kívülről néznek le saját testükre, illetve a gyászolókra – ez a jelenség a klinikai halál állapotába került emberek beszámolóiban is gyakran elhangzik. A Kuksi (Vajda Vince) által többször is feltett „mikor lesz már holnap?” kérdés arra a pillanatra vonatkozik, vajon mikor jön el annak az ideje, amikor hazatérhet a szüleihez. Amikor közvetlenül halála előtt megkérdezi, már holnap van-e, Suhanc megnyugtatásképpen igennel felel – a várva várt megnyugvást és biztonságot tehát a halál hozza el neki.

Az omladozó, égbe meredező falak közrefogják Simon Péter (Rácz Tibor) szobáját, amely hétköznapi berendezésű tárgyaival és élénk színeivel az otthonosságot sugallja, éles kontrasztot képezve a díszlet többi elemével. Az összedőlőfélben lévő fürdőszobafal azt az érzést kelti, mintha bármelyik percben ráomolhatna a tövében menedéket találó, alvó gyerekekre. Ez a megrendezett káosz azonban az előadás más jeleneteiben is tetten érhető, többek között éppen abban, amilyen lehetetlennek tűnő pozíciókban képesek álomba merülni a holtfáradt, éhező gyerekek: szinte ahányan vannak, annyiféle testtartásban – falnak támaszkodva, ablakban ülve, egymásra borulva – rogynak össze az egykor pékségként funkcionáló romhalmaz rejtekében. A totális zűrzavar érzetét kelti az a „csatajelenet” is, amelyben a gyerekek összeverekszenek az ellenséges bandával, és a párosok, csoportok szinte egytől egyig különböző módon koreografált ütésekkel, rúgásokkal és egyéb mozdulatokkal próbálnak felülkerekedni a másik csapat tagjain.

Nemcsak a dal népszerűségét tekintve, de kivitelezés szempontjából is az előadás központi jelenetének tekinthető, amikor felcsendül A zene az kell: ekkor a felnőtt színészek bevonulnak a nézőtér két oldalára, utánuk pedig a gyerekek beszaladnak a sorok közé, és megölelik az ott ülőket. Szőcs Arturnak több kritikában felrótták ezt a hatásvadászra sikerült jelenetet – alapvetően jogosan, bár feltehető a kérdés, van-e bármilyen darabban létjogosultsága az efféle „hatásvadászatnak”, ha nem egy musicalben, ahol maga a műfaj enged teret az érzelmi síknak. Ráadásul a legismertebb slágert nehéz úgy megragadni, hogy új jelentéstartalommal bővüljön. Úgy vélem, a rendező célja nem az olcsó emocionális hatás kiváltása volt, hanem hozzáadni valamilyen pluszt a zenéhez mint entitáshoz, sőt, megjeleníteni a zene egyedülálló értékét a művészeti ágak között – leképezni térben a zene mibenlétére vonatkozó sorokat. Ez pedig működik is, hiszen ebben a rendezésben a zene valóban körülölel. A gyerekek kézjellel szolmizálása – mielőtt szétszélednének a közönség soraiban – pedig a zene struktúráját vetíti ki az emberi összetartozásra: arra, hogy akár a hangok, mi is mindannyian különbözünk egymástól, de egy közösségben illetve a társadalomban az egységes egészet alkotó (hang)rendszer elemei vagyunk: ha a diatonikus skála hét hangja közül egy is hiányzik, az egység máris megbomlik. Ahogy Simon Péter is mondja: „ha minden hang egyforma lenne, nem hallanánk semmit”.

A humort sem nélkülöző előadás jelmezei korhűek, a gyerekek szakadt, koszos, kopottas, lógó ruhái szemléletesen tükrözik életvitelüket, Suhanc (Csorba Kata) vagy a kis Professzor (Balog Bertalan) esete pedig remekül példázza, hogyan törheti derékba a háború azok sorsát is, akik azelőtt tehetős családokban éltek. Előbbiről kiderül, hogy kéthetente az operába járt, az események idején azonban a többiek sokáig azt sem tudják róla, hogy lány. A kifinomult stílusérzékű és hanghordozású, arisztokrata családból származó, tudálékos kisfiú szájából pedig a történet végére elhangzik az emblematikussá vált „akasszuk fel!” mondat – jellemének torzulása és lezüllése, erkölcsi értékrendjének gyökeres megváltozása jelzi a személyiség túlélő üzemmódba kapcsolását a nagyobbaktól, illetve a felnőttektől tanult minta alapján (a darab elején Hosszú szájából hangzik el ugyanez). Ennek ellenpólusaként, szintén a tanult viselkedésformák illetve a felnőttek felelősségének kérdését feszegeti az, hogy Kuksi Simon Péter házában karmesterré válik. A felügyelő katonák vádlottakként kezelik a magukat rablásból, fosztogatásból fenntartó gyerekeket, holott épp a felnőttek gyűlölködése miatt tört ki a háború, ami miatt erre kényszerültek. A filmszerű, lassított felvételeket imitáló jelenetek, illetve a mozdulatlan állóképekké merevedett szereplők beleégnek a néző retinájába, ahogy az előadás végén a színpadon hátrahagyott gyerekcipők is, reflektálva a holokausztáldozatok Duna-menti emlékművére.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 28-i számában.)