Milyen egy nádszál? Felülete néhol durva és szálkás, néhol puha és sima. Törékeny, gyenge, ugyanakkor rugalmas, hajlékony is. Alkalmazkodik a szélhez, a környezet változásaihoz. Könnyen sebezhető, ám könnyen sebet is ejt – sebezhetősége révén nyilvánul meg ereje is. Menedéket nyújt az állatoknak, tetőt építhetünk belőle, kosarat fonhatunk, akár hangszert is készíthetünk, vagy épp verset. Mennyi mindent sugall, mennyi mindenre tanít, mennyi ellentmondás rejlik benne. A világ egy apró eleme mennyi mindent feltár a nagy egészből, annak komplexitásából. Átélhető általa a létezés megannyi bánata s öröme. Ezért fontosak a vízparti séták, és ezért fontos a költészet is.
Gágyor Péter új verseskötetében „előszó gyanánt” kérdéseket intéz egy bizonyos herceghez, aki fel-felbukkanva végigkísér az egész köteten. A hozzá, hozzánk intézett monológok jellege alapján, illetve a szerző jelentős színházi tevékenysége révén a Hercegről könnyen Shakespeare vívódó, örökérvényű hőse: Hamlet juthat az eszünkbe, akinek szellemiségével a kötet több ponton is rezonál, ám a Herceg ugyanígy mi, olvasók is lehetünk. „és ha eltörne minden nádszál / a szélnek mit susognál / húsvét napján / künn a tóparton árván / vagy a néma kútnál / hol rettegnéd a csöndet / ha fogynak a remények / és hová raknának fészket / az égi madarak / hol énekelnének / a hajnalnak a tavaszi szélnek” (Nádszál)
A 77 éves szerző 77 című verseskötete 7 ciklusra osztva majdnem 77 verset tartalmaz, melynek az első fejezete Az alkonyról szól. Sokan talán mindezek alapján úgy vélnék, ez egy búcsúzó jellegű, elszámoló kötet. Hogy ez nem így van, azt már az is remekül szemlélteti, hogy az alkonyról szóló részt legelőre rendezi, nem pedig a végére. A szerző ugyan tudatosítja, hogy élete alkonyában tart, foglalkoztatja is, de nem fásul bele, nem szentel neki túl nagy figyelmet, akár egy szükséges feladatot, mihamarabb letudja. Bár tónusuk mélabús, nem reményvesztett. „Ez volna hát az élet alkonya, / nem érzem még, hogy esteledne / már” (Alkony)
Aki belelapoz, már az első néhány vers után megállapíthatja, hogy Gágyor Péter lírai énje szeret sétálni. Verseit gyakran áthatja a természet közelsége, ha pedig nem az őszi égbolt alatt, vagy madarak között, akkor előszeretettel csatangol gondolatvilágában, emlékeiben, néha még vissza az időben is. Olykor csak kiles a holdfényes utca végére, de hosszabb, megerőltetőbb, sziklaköves túrákra is vállalkozik. Figyel. Felfedez. Sötét barlangok visszhangjai közt. Erdei tisztásokon taposva a színes avart. Hegycsúcsokat mászva, ahol feltekintve az égre aggódik értünk, a világért. Érdeklődési köre rendkívül szerteágazó, s verseit olvasva – bármerre is jár – alapos terepismeretéről tesz tanúbizonyságot. „Ez élet, és nem alkony. / A kávém mellett ülök / és gondolkodom – / arról, hogy miről gondolkodjak” (Alkony)
Versei szerfelett dinamikusak, s ez a fajta szerkezet igaz a kötet egészére is. Ahogy az egyik sorból a másik, úgy az egyik versből is a következő mintha természetesen következne, mint a hullámok, sodornak magukkal, hogy dalolva elmélkedjünk Az alkonyról, A tékozlásról, Az időről, A históriáról, A zenéről, A hazáról, A versről – mintha csak egyetlen nagy indulat volna az egész kötet. Összegző, személyes hangvételű könyvről van szó, de mint említettem, korántsem lezáró. Merengő, játékos, lebegő versei az életet ünneplik.
Gágyor Péter: 77, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
Szeder Réka Mi majd másképp című kötetének címe alapján szinte mindent tudunk magáról a könyvről. Sejtjük, hogy generációk közötti problémákról beszél, sérelmeket oszt meg, traumákról rántja le a leplet, sejtéseink szerint tehát olyan dolgokkal szembesít a könyv, amelyek következtében azt mondhatjuk életünk adott pontján: mi majd másképp éljük az életünket, mi majd másképp viselkedünk, másképp viszonyulunk a problémáinkhoz.
Oda a világ, vinnelek kell. – idézem Paul Celant a mottóban olvasható verssor alapján, s gondolatban a hordozásnak ezt az elköteleződő gesztusát ismétlem Birtalan Andrea Mifelénk nincsenek padok című, Előretolt Helyőrség Íróakadémia új debütsorozatában megjelent verseskötetének olvasása közben. A versek befogadása közben. A gondolatiság jelenlétét biztosító nagy témák (életvilág, boldogság, elmúlás, értékek, önmegvalósítás, emlék) nyelvi-világbeli megragadása folyamatosan a szövegek újraolvasására késztet. A kötetre egyébként is igaz a példázat: aki hallja, érti.
Nem mindennapi kétnyelvű kiadványt mutattak be november elején az újvidéki Matica srpska szervezésében megrendezett, Petőfi költészetének kultusza a szerbeknél témával kapcsolatos tanácskozáson, amelyen hazai magyar és szerb, valamint magyarországi szerb irodalomtörténészek is részt vettek. Ezen az összejövetelen mutatták be Vladislava Polit (1886–1966) Petőfi a szerbeknél című egykori doktori disszertációjának fénymásolt kiadását, amelynek érdekessége, hogy 1912-ben jelent meg, de még a Matica Könyvtárának sincs belőle példánya.
A vers meglehet valóban olyan, mint Isten lélegzetvétele. Annak ritmusa, s az a néhol felgyorsuló zihálás, mely a teremtés fázisainak lexebb pillanatait kíséri. Nem sajtóhiba, s nem is én vétettem el a szót – tudatos szándék volt ez. Mert a vers, bár teremtés, nem olyan, mint Istené. A vers egyszerre magasztos és profán, emelkedett és földhöz tapadt. A vers a lélek létezése és a létezés lelke – kettőjük szignifikáns rögvalósága. A kettő közötti láthatatlan, de érzékelhető tér metavers-valósága. Valahogy ezt érezzük, remélem, többen is, Z. Németh István minden egyes verseskötetének olvasása közben.
Az Égig érő történet a szerző tizenegyedik regénye, s miután 2019-ben elnyerte a legjobb regényért járó Pulitzer-díjat, 2020-ban magyar fordításban is megjelent. A hazai fogadtatás sikerét az is bizonyítja, hogy 2023-ban napvilágot látott a regény második magyar nyelvű kiadása ugyanannak a kiadónak a gondozásában.
Izlandon egy földrengés következtében kiapadó tóban egy csontvázra bukkannak, a koponyáján éktelenkedő lyuk, valamint a lábához kötözött szovjet gyártmányú lehallgatókészülék alapján gyilkosságra, kémkedésre gyanakodnak. Ezt követően kap az olvasó egy ifjúsági marxista előképzést, ami valójában meglepő, és értelmét sem látni, pedig van jelentősége a történet szemszögéből, sőt ez maga a történet. Az első húsz oldalon annyi az esemény, hogy szinte követhetetlenné válik az elbeszélés.
A kortárs színházi megnyilvánulások felé való állandó orientáció, a hangsúlyt a posztdramatikus költői hangnemre helyezve, jelentősen eltér az esztétikai forma függetlenségének eleve tagadó programjától. Ez kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál a saját helyszínén messze túlmutató kulturális elismerésben részesül.
Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival.
Új könyve, az Időutazás, igazán jellemző Tóth Lászlóra. Lehet, hogy nem hangzik túl jól, ha azt mondjuk, alkalmi írások gyűjteménye – de olyan remekművek, mint a Gondolatok a könyvtárban vagy a Nemzeti dal kifejezetten alkalmakhoz kötődtek. Igaz, egy költőnek-írónak kapóra jöhet bármilyen alkalom, hogy maradandó gondolatokat hívjon elő. Ettől fontosak Tóth Lászlónak az alkalmi kisprózái is: könyvismertetések, kiállítási megnyitók, évfordulós és más emlékezések.
A Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban című könyvében szereplő bölcsességek szinte minden nehézségünkre gyógyírként szolgálhatnak. Hogyan történhetett meg, hogy nem hallottam korábban a műről? – merül fel bennem a kérdés a memoár elolvasása után. Az alkotás az emberi gonoszság egyik legtragikusabb történelmi példáját dolgozza fel, mégis joggal lehet az élet himnuszának nevezni.