Oda a világ, vinnelek kell. – idézem Paul Celant a mottóban olvasható verssor alapján, s gondolatban a hordozásnak ezt az elköteleződő gesztusát ismétlem Birtalan Andrea Mifelénk nincsenek padok című, Előretolt Helyőrség Íróakadémia új debütsorozatában megjelent verseskötetének olvasása közben. A versek befogadása közben. A gondolatiság jelenlétét biztosító nagy témák (életvilág, boldogság, elmúlás, értékek, önmegvalósítás, emlék) nyelvi-világbeli megragadása folyamatosan a szövegek újraolvasására késztet. A kötetre egyébként is igaz a példázat: aki hallja, érti.
Ugyanakkor, a mindenkori valóság (ami az életünk) és a másokkal megosztott tér-idő alapján összeálló élet vitele mint feladat Birtalan Andrea kötetének is egyik alapvető kötelességvállalásához tartozik, hiszen a kötet második ciklusa Elalszik vállamon címmel a terhek súlyának, a végesség kényszerű felismerésének a gazdag bemutatását nyújtja. Nehéz, mégis megbecsült sors jut azoknak, akik a megismert játékszabályok dacára is tovább hisznek a játékban, mert a hangsúly éppen ezen van: legyen egy határozott világlátásunk (ezt hívják egyéniségnek), amely által készek vagyunk megérteni a bennünk zajló eseményeket, ahol jelen van a múlt és gazdag indák szövik a jövőt. S hogy milyen fennakadások adódnak az út során, hol kerül sor a nagy megállásokra, az kizárólag a művész érzékelésén múlik, de azon nagyon. Jó okunk van azt feltételezni, hogy a Mifelénk nincsenek padok versei nem dőlnek be az egyszerű világmagyarázatoknak. Olyan közeg ez, amelyen a megszólaló kívül áll, ezt jelzi a címben szereplő mifelénk – elkülönülés; ahol egyértelműen hiányzik a megállás, lassulás lehetősége:
Mifelénk nincsenek padok, sem székek,
azt hiszem, a kihasználatlanság az oka.
A tárgyi környezetet viszont felülírja az én, akivel a versek hatására egyszer csak négyszemközt maradunk, utána pedig egyedül:
Sokan panaszkodnak azért, hogy a kortárs irodalomban megszűnt bizonyos értelemben a szövegek hatásmechanizmusa, egyszerűsödött vagy talán kiüresedett a nyelv. Ezeket a toposzokat a kötet egyértelműen felülírja, méghozzá éppen annak révén, hogy a lírai én kívül áll, magunkra hagy minket a felismeréseinkkel. Végtelenül nagy gesztus ez az eltávolítás. Így a kötet nyitó, Ha úgy című verse napjaink egyik legtöbbet (el)használt fogalmát, a boldogságot teszi porondra. A boldogság mindannyiunk egyetemes célja még ma is, kitüntetett szerepét az értékek láncolatában annak köszönheti, hogy, miként Arisztotelész gondolta, maga a legfőbb jó, olyan végső cél, amit az ember nem valami egyéb célja elérése miatt, hanem önmagáért akar.
A különbség lényegét a versek beszélője nagyon is érti. Az itt olvasható művek különlegessége, hogy a közkézen forgó értékekkel szemben óvatos távolságot tartanak, általában is inkább a játékosság, az okos logikai átjárás jellemzi. Ez az ész csele.
Az első vers legnagyobb talánya tehát, hogy a megszólaló egy alapvetésből indul ki: nincs boldogság, és ha ez így van, akkor az milyen következményekkel jár. A játékos megszólítás-önmegszólítás révén a vers felhívásként értelmezhető, hatásos megoldása a fokozás, mert a boldogság így jelentéstöbbletre tesz szert, s mint ahogy az a nagy verseknél lenni szokott, az értelmezés megannyi lehetőségét nyitja ki.
Ha sosem leszel boldog – akkor minden értelmetlen (túlélném, de nem éltem, olvashatjuk a De című versben), tovább pedig átmegy az egész egy nagy állításba: boldogok nem leszünk mi lesz velünk. Mi erre a megoldás, kérdezi a lírai én, a kitágított tapasztalat sorsközösséget formál:
Birtalan Andrea kötetét az esztétikai és etikai kettőssége, tisztaság, erkölcsi kikezdhetetlenség jellemzi, mert a jó nem más, mint a léleknek erény szerinti tevékenysége. Továbbmenve, ha pedig készen állunk a számvetésre, vajon mi marad belőlünk? (mint gyógyszer, amely kiirt belőlünk mindent, / még azt is, ami odatartozott.) Mit jelent a valóságot látni, amikor „nincsen valóságod”? Rajta, lássuk, hány élményt dobsz el ma, / péntek, csütörtök, dobszerda.
A kötetben az átkötések, gondolati-formai kettősségek teszik lehetővé, hogy az üres járatokat hátrahagyva, meg tudjuk tanulni lebontani a lelket, ahogyan levetünk egy kabátot, pulóvert, blúzt. Az önmagát marcangoló létben, a hidegben dideregnek az álmok; életem fekete, szurkos anyaga talpamat marja. Ezért is a kötet egyik legnagyobb kérdése, amelyet több megszólítási formában fogalmaz meg, József Attila, Dosztojevszkij intertextusokkal: Mikor leszünk már emberek? Az emberiben pedig a gyermeki nézőpont és a felnőtt világlátás találkozik és ez lesz a világ: egy ház, amelyben nincsenek falak, / rózsát teszünk a nincsen-ablakokba.
A Mifelénk nincsenek padok egyszerre dolgozik a nyelv és a szabadság határaival, ennek a tanulságaira rímel az utolsó vers (S ha nem úgy) a kötetben, mert képes megmutatni, hogyan zárul vissza önmagába a világ, benne az élet és az én: A végén úgyis csak a/tárgyak maradnak, kik/a jövő kisembereinek/halkan, de csak egész halkan/ helyettünk majd/beszélni kezdenek.
Ilyen következtetésekre jutni debütkötetben egy költő számára a legnagyobb érdem, az olvasónak pedig kivételes lehetősége annak, hogy a szerző-mű-befogadó kölcsönhatásában végre megszülethessen valami. Kivételes pillanata a mindenkori olvasásnak, ha a valami … több, mint a világ.
Birtalan Andrea: Mifelénk nincsenek padok, Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2023
Nem mindennapi kétnyelvű kiadványt mutattak be november elején az újvidéki Matica srpska szervezésében megrendezett, Petőfi költészetének kultusza a szerbeknél témával kapcsolatos tanácskozáson, amelyen hazai magyar és szerb, valamint magyarországi szerb irodalomtörténészek is részt vettek. Ezen az összejövetelen mutatták be Vladislava Polit (1886–1966) Petőfi a szerbeknél című egykori doktori disszertációjának fénymásolt kiadását, amelynek érdekessége, hogy 1912-ben jelent meg, de még a Matica Könyvtárának sincs belőle példánya.
A vers meglehet valóban olyan, mint Isten lélegzetvétele. Annak ritmusa, s az a néhol felgyorsuló zihálás, mely a teremtés fázisainak lexebb pillanatait kíséri. Nem sajtóhiba, s nem is én vétettem el a szót – tudatos szándék volt ez. Mert a vers, bár teremtés, nem olyan, mint Istené. A vers egyszerre magasztos és profán, emelkedett és földhöz tapadt. A vers a lélek létezése és a létezés lelke – kettőjük szignifikáns rögvalósága. A kettő közötti láthatatlan, de érzékelhető tér metavers-valósága. Valahogy ezt érezzük, remélem, többen is, Z. Németh István minden egyes verseskötetének olvasása közben.
Az Égig érő történet a szerző tizenegyedik regénye, s miután 2019-ben elnyerte a legjobb regényért járó Pulitzer-díjat, 2020-ban magyar fordításban is megjelent. A hazai fogadtatás sikerét az is bizonyítja, hogy 2023-ban napvilágot látott a regény második magyar nyelvű kiadása ugyanannak a kiadónak a gondozásában.
Izlandon egy földrengés következtében kiapadó tóban egy csontvázra bukkannak, a koponyáján éktelenkedő lyuk, valamint a lábához kötözött szovjet gyártmányú lehallgatókészülék alapján gyilkosságra, kémkedésre gyanakodnak. Ezt követően kap az olvasó egy ifjúsági marxista előképzést, ami valójában meglepő, és értelmét sem látni, pedig van jelentősége a történet szemszögéből, sőt ez maga a történet. Az első húsz oldalon annyi az esemény, hogy szinte követhetetlenné válik az elbeszélés.
A kortárs színházi megnyilvánulások felé való állandó orientáció, a hangsúlyt a posztdramatikus költői hangnemre helyezve, jelentősen eltér az esztétikai forma függetlenségének eleve tagadó programjától. Ez kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál a saját helyszínén messze túlmutató kulturális elismerésben részesül.
Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival.
Új könyve, az Időutazás, igazán jellemző Tóth Lászlóra. Lehet, hogy nem hangzik túl jól, ha azt mondjuk, alkalmi írások gyűjteménye – de olyan remekművek, mint a Gondolatok a könyvtárban vagy a Nemzeti dal kifejezetten alkalmakhoz kötődtek. Igaz, egy költőnek-írónak kapóra jöhet bármilyen alkalom, hogy maradandó gondolatokat hívjon elő. Ettől fontosak Tóth Lászlónak az alkalmi kisprózái is: könyvismertetések, kiállítási megnyitók, évfordulós és más emlékezések.
A Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban című könyvében szereplő bölcsességek szinte minden nehézségünkre gyógyírként szolgálhatnak. Hogyan történhetett meg, hogy nem hallottam korábban a műről? – merül fel bennem a kérdés a memoár elolvasása után. Az alkotás az emberi gonoszság egyik legtragikusabb történelmi példáját dolgozza fel, mégis joggal lehet az élet himnuszának nevezni.
A Cser kiadó gondozásában megjelent hiánypótló kötet, a Bestiarium Hungaricum egyedülálló módon igyekszik bemutatni a magyar népi kultúrát és hagyományokat, annak legjellemzőbb szegmenseit. Magyar Zoltán néprajzkutató kultúrtörténeti leírásai képezik a szövegkorpuszt, amelyet Németh Gyula rémálmokat idéző, varázslatos színes grafikái és P. Szathmáry István egyedi, fekete-fehér linómetszetei gazdagítanak, ezáltal megalkotva a szöveg és a kép tökéletes szimbiózisát, amely komoly esztétikai értéket ad a könyvnek.
Századunk felpörgetett tempójában nem könnyű eldönteni, hogy egy-egy társadalmi esemény, történés már a „múlt”, vagy csupán a közelmúlt részeként említendő-e? A nyolcvanas évek végén Csehszlovákiában (is), a hosszú birodalmi alávetettség után, mintha hirtelen omoltak volna le az örök érvényűnek tekintett (és el is fogadott) „börtönfalak”.