Szeder Réka Mi majd másképp című kötetének címe alapján szinte mindent tudunk magáról a könyvről. Sejtjük, hogy generációk közötti problémákról beszél, sérelmeket oszt meg, traumákról rántja le a leplet, sejtéseink szerint tehát olyan dolgokkal szembesít a könyv, amelyek következtében azt mondhatjuk életünk adott pontján: mi majd másképp éljük az életünket, mi majd másképp viselkedünk, másképp viszonyulunk a problémáinkhoz. Alapvető szembenállást sejtető cím, az elszámolás perceit idéző, és van benne egy kis szemrehányás is. Ezeket a szándékokat értjük, a közös nyelvet beszélők fél szavakból is megértik egymást. Jóllehet, az alkoholizmussal küzdő szülők felelősségével, a bántalmazott gyermekekkel, abúzust elszenvedő fiatalokkal, összességében pedig elrontott sorsokkal a kortárs világirodalmi műveket figyelve is számtalan példával találkozhatunk. Közvetlen emlékeim éppen a sokat idézett Karl Ove Knausgård regényfolyamának, a Harcomnak az első részét juttatja eszembe, ahol a fiúnak szembe kell néznie apja alkoholizmusával és mindazzal a pusztítással, amit a környezetében okoz.
Szeder Réka könyvében is a sorsuk iránt – így vagy úgy – felelősséget vállaló gyermekek mondják ki történeteikkel és emlékeikkel a címadó elhatározást, de a napjainkban nagy érdeklődésre számot tartó transzgenerációs elméletek mintakövetésének klasszikus problémáival találkozunk, azaz a kígyó idő előtt a saját farkába harap. Ezekkel a mitológiai szörnyekre emlékeztető álmokkal a novellafüzér szereplőinek is meg kell küzdeniük. Motivikus szempontból ez a megközelítés kapcsolódik a 2022-ben kiadott Sziszüphé című verseskönyv fő vonalához. A történetekben több nézőpontból ismerhetjük meg a forgatókönyveket, nyolc elbeszélő eleveníti fel és magyarázza az életesemények közötti kapcsolódásokat. Ez a megoldás jó dinamikát ad a kötetnek, a váltakozó elbeszélők árnyalják az anya-gyermek, férfi-nő, férj-feleség, testvérek stb. viszonyát. A kapcsolatot minden esetben a rossz emlékek, a rossz gyermekkori élmények közötti rokonság teszi lehetővé, mivel, ahogyan a mottó is megjegyzi, két-három történettel mindenki leírható. Nem mindegy persze, hogy milyen történeteket emelünk ki a leírás során, technikai szempontból ez elsősorban prózapoétikai kérdés, lélektani szempontból pedig a legizgalmasabb pszichológiai elméletek kapcsolódnak hozzá. Mit jelentenek a történeteink, hogyan jellemeznek minket – ez a kötet kérdésfeltevései között is kiemelt, mivel a történetmesélés itt a megértés, elsajátítás eszközeként értelmezhető első sorban:
Amíg a gyerek nem les be a szekrénybe, vagy a szekrény nem borul rá, vagy nem emeli fel a szőnyeget, hogy bekukkantson alá, addig azt hiszi, boldog családban él, így a normális.
Nem tudjuk kikerülni a sorsunkat, summázza a kötet, de azért mindenki igyekszik más-más megküzdési stratégiát követni, noha egyik sem észszerű, mivel a lezáratlan múlt eseményei felfoghatatlan töréseket okoznak. Szeder Réka könyve főként azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyek ellen józan mérlegeléssel talán lehetne tenni, de saját életünk jelöli ki a határokat, meddig érhetünk el.
A tárgyiasított nőket, a nőiség mivoltjának teljes kisemmizését, a fals nevelési elvek életre kiható következményeit, a drogok jelenlétét a beszűkült életlehetőségek mintegy előfeltételezik, ugyanakkor az elbeszélt sorsok direkt módon irányítsák az olvasó figyelmét a kérdésre: hogyan lehet elkerülni vagy szembemenni mindazzal, ami forgatókönyvszerűen vár ránk?
A novellafüzér igyekszik megválaszolni a kérdést, hova is érkezik egy fiatal, amikor Pestre jön – mindenki tudja. Hogy milyen kilátásai vannak egy hátrányos családból érkező kamasznak a fővárosban, milyen minták alapján hoz döntéseket, erről is van előzetes tudásunk. Mint alapvető kérdések, ezek révén közvetlen kapcsolódást tudunk teremteni a mű nagy témáival, mindamellett egy pörgős, dinamikus, dramatikus szöveget olvashatunk. A drámai hatást a párbeszédekre és monológokra épülő szerkezet is erősíti, a hitelesség fenntartásáért nincsenek mélyebb elgondolásokat tartalmazó szövegegységek, mert a rövid családtörténeteket elbeszélő szereplők egyszerűen nem jutnak el a mélyebb elemzésig. Minden elbeszélő története tartalmaz nagy felismeréseket, a szereplők meghoznak bizonyos döntéseket, például otthagyják a mérgező családi környezetet, és nehezen ugyan, mégis próbálnak megélni saját úton, de az anyagi gondok, a sok munka, az alkohol és egyéb problémákkal telített sorsok nem adnak igazi teret ennek. Egyik oldalon a nagyon szűk élet- és mozgástér révén a kiszolgáltatottság és haszontalanság ezer arcával mutatja magát, másfelől pedig a sok elfoglaltsággal járó kiüresedett lét (így a sok lábon álló szállodatulajdonos, Gergő élete) teszi fel az olvasónak a kérdést: hol vannak az örömök? Nincsenek, foglalja össze a könyv. A megbecsülés utáni vágy teljesítménykényszerrel, látszattevékenységekkel, valódi érzelmek helyett elgépiesedett tartalmakkal tartja fenn magát. A kötet zárásaként viszont ki-ki eljut saját kudarcának felismeréséig:
Amióta kitisztultam, csak arra tudok gondolni, mennyi mindent rontottam el egész életemben.
Ezek a rontások visszavonhatatlan erővel uralják az életet, a rosszat nehezen lehet újra jóvá formálni, ehhez még több akaraterőre volna szükség. Könyvében Szeder Réka elkötelezetten érdeklődik az emberi sorsok, sokszor önsorsrontó döntések iránt; egy több korosztályt megszólító, több elbeszélői szálon mozgó történetet írt.
De hát mindez a valóság. Mi majd másképp fogunk élni, fogalmazódik meg a gondolat, de tudjuk-e, mi az, amit mi majd mindenképp máshogyan fogunk beteljesíteni?
Szeder Réka: Mi majd másképp, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2024
Oda a világ, vinnelek kell. – idézem Paul Celant a mottóban olvasható verssor alapján, s gondolatban a hordozásnak ezt az elköteleződő gesztusát ismétlem Birtalan Andrea Mifelénk nincsenek padok című, Előretolt Helyőrség Íróakadémia új debütsorozatában megjelent verseskötetének olvasása közben. A versek befogadása közben. A gondolatiság jelenlétét biztosító nagy témák (életvilág, boldogság, elmúlás, értékek, önmegvalósítás, emlék) nyelvi-világbeli megragadása folyamatosan a szövegek újraolvasására késztet. A kötetre egyébként is igaz a példázat: aki hallja, érti.
Nem mindennapi kétnyelvű kiadványt mutattak be november elején az újvidéki Matica srpska szervezésében megrendezett, Petőfi költészetének kultusza a szerbeknél témával kapcsolatos tanácskozáson, amelyen hazai magyar és szerb, valamint magyarországi szerb irodalomtörténészek is részt vettek. Ezen az összejövetelen mutatták be Vladislava Polit (1886–1966) Petőfi a szerbeknél című egykori doktori disszertációjának fénymásolt kiadását, amelynek érdekessége, hogy 1912-ben jelent meg, de még a Matica Könyvtárának sincs belőle példánya.
A vers meglehet valóban olyan, mint Isten lélegzetvétele. Annak ritmusa, s az a néhol felgyorsuló zihálás, mely a teremtés fázisainak lexebb pillanatait kíséri. Nem sajtóhiba, s nem is én vétettem el a szót – tudatos szándék volt ez. Mert a vers, bár teremtés, nem olyan, mint Istené. A vers egyszerre magasztos és profán, emelkedett és földhöz tapadt. A vers a lélek létezése és a létezés lelke – kettőjük szignifikáns rögvalósága. A kettő közötti láthatatlan, de érzékelhető tér metavers-valósága. Valahogy ezt érezzük, remélem, többen is, Z. Németh István minden egyes verseskötetének olvasása közben.
Az Égig érő történet a szerző tizenegyedik regénye, s miután 2019-ben elnyerte a legjobb regényért járó Pulitzer-díjat, 2020-ban magyar fordításban is megjelent. A hazai fogadtatás sikerét az is bizonyítja, hogy 2023-ban napvilágot látott a regény második magyar nyelvű kiadása ugyanannak a kiadónak a gondozásában.
Izlandon egy földrengés következtében kiapadó tóban egy csontvázra bukkannak, a koponyáján éktelenkedő lyuk, valamint a lábához kötözött szovjet gyártmányú lehallgatókészülék alapján gyilkosságra, kémkedésre gyanakodnak. Ezt követően kap az olvasó egy ifjúsági marxista előképzést, ami valójában meglepő, és értelmét sem látni, pedig van jelentősége a történet szemszögéből, sőt ez maga a történet. Az első húsz oldalon annyi az esemény, hogy szinte követhetetlenné válik az elbeszélés.
A kortárs színházi megnyilvánulások felé való állandó orientáció, a hangsúlyt a posztdramatikus költői hangnemre helyezve, jelentősen eltér az esztétikai forma függetlenségének eleve tagadó programjától. Ez kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál a saját helyszínén messze túlmutató kulturális elismerésben részesül.
Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival.
Új könyve, az Időutazás, igazán jellemző Tóth Lászlóra. Lehet, hogy nem hangzik túl jól, ha azt mondjuk, alkalmi írások gyűjteménye – de olyan remekművek, mint a Gondolatok a könyvtárban vagy a Nemzeti dal kifejezetten alkalmakhoz kötődtek. Igaz, egy költőnek-írónak kapóra jöhet bármilyen alkalom, hogy maradandó gondolatokat hívjon elő. Ettől fontosak Tóth Lászlónak az alkalmi kisprózái is: könyvismertetések, kiállítási megnyitók, évfordulós és más emlékezések.
A Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban című könyvében szereplő bölcsességek szinte minden nehézségünkre gyógyírként szolgálhatnak. Hogyan történhetett meg, hogy nem hallottam korábban a műről? – merül fel bennem a kérdés a memoár elolvasása után. Az alkotás az emberi gonoszság egyik legtragikusabb történelmi példáját dolgozza fel, mégis joggal lehet az élet himnuszának nevezni.
A Cser kiadó gondozásában megjelent hiánypótló kötet, a Bestiarium Hungaricum egyedülálló módon igyekszik bemutatni a magyar népi kultúrát és hagyományokat, annak legjellemzőbb szegmenseit. Magyar Zoltán néprajzkutató kultúrtörténeti leírásai képezik a szövegkorpuszt, amelyet Németh Gyula rémálmokat idéző, varázslatos színes grafikái és P. Szathmáry István egyedi, fekete-fehér linómetszetei gazdagítanak, ezáltal megalkotva a szöveg és a kép tökéletes szimbiózisát, amely komoly esztétikai értéket ad a könyvnek.