Borgesnek az Elágazó ösvények kertjéből tudjuk, az emberi sors valamennyi variációja megtörténik. Így az is lehetséges, hogy 1986 tavaszán Genfben találkozik a XX. század két ikonikus író-gondolkodója: Kurt Vonnegut és Jorge Luis Borges. Vonnegut kellőképpen kiábrándult már mindenből, beleértve saját magát is, Borgesnek pedig – néhány hét híján – véget ér földi utazása. Az agg író játékra szólítja föl amerikai kollégáját: elmesél neki egy történetet, és ha Vonnegut elhiszi neki, Borges nyer.
Innen indul az a kalandos, a regényidőt tekintve napokon át tartó, szellemi síkon azonban az emberiség történetén átívelő gondolati utazás, amely szintetizálja az Ezeregyéjszaka misztikumát, az Odüsszeia mágiáját, az Isteni színjáték moralizáló hangnemét, Az ember tragédiája nyugtalanító kérdéseit. Kiderül, hogy Borges – Horváth László Imre története szerint – nem más, mint maga Logosz, akit apja a távoli jövőből küld vissza az emberiség régmúltjába egy svájci földalatti bázisról, ahová az emberiség utolsó, még életben maradt egyedei húzódtak vissza, miután végképp élhetetlenné változtatták a földet. Ez a posztapokaliptikus környezetbe vetített platóni gondolat kap még egy kis további sci-fi s fűszerezést: képes-e az emberiség újrakezdeni azt, amit már végigélt, lehetséges-e „a bolygó megmentése azzal, hogy megváltoztatom az emberi természetet”.
Logosz-Borges ezt a feladatot próbálva teljesíteni Odüsszeuszként bejárja a világot, Ehnaton testébe költözve próbálja új, jobb irányba kilendíteni az emberiséget, Mózesként az élettér megváltoztatásával kísérli meg a jövőt jó irányba alakítani. De ő többek közt Dávid, Nagy Sándor vagy a Rómát kis híján térdre kényszerítő Hannibál; látjuk őt Caligulaként, Augustus császárként is, valamint ő bújik a világot szintén átalakítani szándékozó Attila bőrébe is. Birodalmak felemelkedését és elkerülhetetlen pusztulását idézi elő, vagy legalábbis éli végig, hogy végül, a sokadik próbálkozás után feladja, mert úgy érzi, nem lehet belőle második Megváltó. Bármit is próbál tenni az emberi természet megváltoztatásáért, minden balul üt ki végül, a helyzet egyre romlik. Hogy végül mi lesz a játék eredménye, reménytelen vállalkozás-e az emberiség sorsán változtatni, valamint az, hogy miért pont Vonnegutot választotta a mesélő játszótársnak, arra az epilógusból derül fény – hol másutt, mint egy rózsakertben?
Ilyen kérdés- és problémafelvetések mellett azt gondolhatnánk, A halhatatlan ember egy nehéz, moralizáló tézisregény. Nem az; talán emberiségregénynek lehetne leginkább nevezni, ahogy Madách tragédiáját szokás emberiségdrámának. Komoly, jól dokumentált, elgondolkodtató, ütős eszmetörténeti párlat. Nem könnyű olvasmány, igaz, de a szerző történész végzettsége a rendszerezettséget, íráskészsége pedig az olvasmányosságot biztosítja.
Kivételes történetmesélői képességről árulkodik továbbá, hogy ekkora ívű cselekményvezetést – ne feledjük, az emberi civilizáció évezredein átívelő történetről beszélünk – háromszáz oldalban meg tud valósítani úgy, hogy az ne legyen se fárasztóan tömény, se bántóan hézagos.
A könyv megértésének nem előfeltétele kolosszális műveltséganyag birtoklása, az olvasónak nem kell könyvtárnyi szakirodalommal rendelkeznie ahhoz, hogy megértse a mű gondolatiságát, mitológiai és történelmi utalásait, kibogozza azok összefüggéseit. Ezt megtette helyette a szerző (akit méltán veregethetne vállon maga Vonnegut is, amiért nem élt vissza az olvasó idejével). Sőt, ennél többet is: Horváth az olvasónak gondosan csiszolt kulcsokat ad a műben, szereplői pedig abban segítenek, mikor, melyiket hogyan használja. Ugyanakkor nyitva hagyja a lehetőséget, hogy ki-ki a maga módján értelmezze, sőt, újraértékelje az emberiség történetét, benne önmagáét. Ilyen értelemben A halhatatlan ember tehát egy igazi borgesi labirintus: elkísér az útkeresésben, miközben maga az útkeresés is. Egyetlen kiutat sejtet, de végtelen számú útvonalat tud javasolni. Nyissuk fel a könyvet – máris elindultunk a nekünk megfelelőn.
Horváth László Imre: A halhatatlan ember. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
„A búcsú után nincs szükség a múlt felemlegetésére” (5.) ‒ olvashatjuk Légrádi Gergely legújabb regényének elején. Ennek ellenére kivétel nélkül mindegyik szereplő a múlton töpreng, egészen pontosan azon a múlton, amelyet nem ismernek eléggé, csak feltételezéseik vannak róla. Mindannyian a saját múltjukat szeretnék megismerni, feldolgozni vagy éppen elfelejteni, ki-ki a maga módján: kérdések feltevésével, a ki nem mondott szavak, történetek papírfecnikre való lejegyzetelésével, a múlt sötét árnyainak háttérbe szorításán, elfeledésén munkálkodva.
A Cerkabella Könyvkiadó Macskák Mesés könyve címmel figyelemre méltó válogatást adott közre a macskairodalom színe-javából. Lovász Andrea szerkesztő negyven mesét, verset és regényrészletet gyűjtött ebbe az impozáns kiadványba, amelyben a nagy klasszikusoktól a kortárs alkotásokig sokféle írás kapott helyet. Közös vonásuk, hogy a maguk nemében mindegyik irodalmi bravúr, valamint az azonos központi szereplőjük, azaz főhősük: őfelsége, a macska.
A József Attila-, Híd-, Szirmai-, Herceg- és sok más díjas Lovas Ildikó vajdasági magyar írónő ezúttal egy különös, rendkívül értékes könyvvel örvendeztetett meg bennünket. 2022-ben a Forum kiadásában Szép Amáliák címmel és Cselédregény alcímmel jelent meg tényregénye.
Tavaly ősszel jelent meg Durica Katarina legújabb regénye, Mennyit adtál érte? címmel. Az írónő a maffiagyilkosságok áldozatai és a Brüsszelben dolgoztatott magyar prostituáltak után ismét egy szövevényes és kevésbé ismert világot tár az olvasó elé. Ennek a világnak meddő nők, gyermekre vágyó házaspárok, béranyák és anonim petesejtdonorok a szereplői, akiket ugyanúgy a vágyakozás hajt a hétköznapok során, mint megannyi más embert.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.