Borgesnek az Elágazó ösvények kertjéből tudjuk, az emberi sors valamennyi variációja megtörténik. Így az is lehetséges, hogy 1986 tavaszán Genfben találkozik a XX. század két ikonikus író-gondolkodója: Kurt Vonnegut és Jorge Luis Borges. Vonnegut kellőképpen kiábrándult már mindenből, beleértve saját magát is, Borgesnek pedig – néhány hét híján – véget ér földi utazása. Az agg író játékra szólítja föl amerikai kollégáját: elmesél neki egy történetet, és ha Vonnegut elhiszi neki, Borges nyer.
Innen indul az a kalandos, a regényidőt tekintve napokon át tartó, szellemi síkon azonban az emberiség történetén átívelő gondolati utazás, amely szintetizálja az Ezeregyéjszaka misztikumát, az Odüsszeia mágiáját, az Isteni színjáték moralizáló hangnemét, Az ember tragédiája nyugtalanító kérdéseit. Kiderül, hogy Borges – Horváth László Imre története szerint – nem más, mint maga Logosz, akit apja a távoli jövőből küld vissza az emberiség régmúltjába egy svájci földalatti bázisról, ahová az emberiség utolsó, még életben maradt egyedei húzódtak vissza, miután végképp élhetetlenné változtatták a földet. Ez a posztapokaliptikus környezetbe vetített platóni gondolat kap még egy kis további sci-fi s fűszerezést: képes-e az emberiség újrakezdeni azt, amit már végigélt, lehetséges-e „a bolygó megmentése azzal, hogy megváltoztatom az emberi természetet”.
Logosz-Borges ezt a feladatot próbálva teljesíteni Odüsszeuszként bejárja a világot, Ehnaton testébe költözve próbálja új, jobb irányba kilendíteni az emberiséget, Mózesként az élettér megváltoztatásával kísérli meg a jövőt jó irányba alakítani. De ő többek közt Dávid, Nagy Sándor vagy a Rómát kis híján térdre kényszerítő Hannibál; látjuk őt Caligulaként, Augustus császárként is, valamint ő bújik a világot szintén átalakítani szándékozó Attila bőrébe is. Birodalmak felemelkedését és elkerülhetetlen pusztulását idézi elő, vagy legalábbis éli végig, hogy végül, a sokadik próbálkozás után feladja, mert úgy érzi, nem lehet belőle második Megváltó. Bármit is próbál tenni az emberi természet megváltoztatásáért, minden balul üt ki végül, a helyzet egyre romlik. Hogy végül mi lesz a játék eredménye, reménytelen vállalkozás-e az emberiség sorsán változtatni, valamint az, hogy miért pont Vonnegutot választotta a mesélő játszótársnak, arra az epilógusból derül fény – hol másutt, mint egy rózsakertben?
Ilyen kérdés- és problémafelvetések mellett azt gondolhatnánk, A halhatatlan ember egy nehéz, moralizáló tézisregény. Nem az; talán emberiségregénynek lehetne leginkább nevezni, ahogy Madách tragédiáját szokás emberiségdrámának. Komoly, jól dokumentált, elgondolkodtató, ütős eszmetörténeti párlat. Nem könnyű olvasmány, igaz, de a szerző történész végzettsége a rendszerezettséget, íráskészsége pedig az olvasmányosságot biztosítja.
Kivételes történetmesélői képességről árulkodik továbbá, hogy ekkora ívű cselekményvezetést – ne feledjük, az emberi civilizáció évezredein átívelő történetről beszélünk – háromszáz oldalban meg tud valósítani úgy, hogy az ne legyen se fárasztóan tömény, se bántóan hézagos.
A könyv megértésének nem előfeltétele kolosszális műveltséganyag birtoklása, az olvasónak nem kell könyvtárnyi szakirodalommal rendelkeznie ahhoz, hogy megértse a mű gondolatiságát, mitológiai és történelmi utalásait, kibogozza azok összefüggéseit. Ezt megtette helyette a szerző (akit méltán veregethetne vállon maga Vonnegut is, amiért nem élt vissza az olvasó idejével). Sőt, ennél többet is: Horváth az olvasónak gondosan csiszolt kulcsokat ad a műben, szereplői pedig abban segítenek, mikor, melyiket hogyan használja. Ugyanakkor nyitva hagyja a lehetőséget, hogy ki-ki a maga módján értelmezze, sőt, újraértékelje az emberiség történetét, benne önmagáét. Ilyen értelemben A halhatatlan ember tehát egy igazi borgesi labirintus: elkísér az útkeresésben, miközben maga az útkeresés is. Egyetlen kiutat sejtet, de végtelen számú útvonalat tud javasolni. Nyissuk fel a könyvet – máris elindultunk a nekünk megfelelőn.
Horváth László Imre: A halhatatlan ember. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.
A 21. századi művész- és művészetfelfogás új irányokkal telíti az irodalmi palettát is. Érzékenyebbé és befogadóbbá vált az újdonságok iránt; az eddig tabuként kezelt témákat egyre több fény övezi – mára már nincs gátja a diskurzusok legkülönfélébb megoldásainak: egyre könnyebben és ítéletmentesebben beszélünk a szexualitásról, a vallásról, halálfélelemről vagy akár a nemzeti hovatartozásról is. Bár ezek a kérdéskörök nem vonhatók párhuzamba egymással, az el nem rejtettségük kétségtelen – ellenben máig akadnak olyan megfoghatatlan területek, amelyek ugyan változást
Világos, tiszta gondolatai ellenére a francia professzor, Jean-Louis Harouel könyve nem könnyű olvasmány. Olyan kérdéseket vet föl, amelyeket napjainkban nem lehet megkerülni, sőt mi több, radikális állásfoglalást kívánnak. Mert lehet-e nem állást foglalni a migráció kérdésében, amikor Európán kívüli tömegek árasztják el a kontinenst? Az emberi jog mit „lép” az iszlámmal szemben? Hol a helyünk ebben a jobb és bal pólusokra szakadt Európában? Van-e még nemzet, nemzeti identitás?