A kötet – az olvasó értékes idejét nem vesztegetve – repülőrajttal indul: már az első oldalon tiszta, hogy valami nem tiszta, Erdős rémisztő tartalmú, névtelen levelekkel riogatja osztálytársnőit, utál mindenkit, nyomasztja, hogy a Fradi képtelennek látszik a másodosztályból az elsőbe feljutni, nem hord füzeteket magával, csak focimagazint, amibe jegyzetelget; egy ilyenből tudja meg osztályfőnöke, Kenéz tanár úr, hogy renitens diákja nem egy jó illatú, heteroszexuális személynek tartja őt. A büntetés nem marad el, de meglepő módon nem szokványos retorzióként, hanem sorfalat megkerülő ívben becsapódó, váratlan és védhetetlen telitalálatként érkezik. Erdős büntetése az, hogy – ha már annyira jól megy neki az írás – írjon egy fogalmazást élete legszebb, legjobb történetéről, van rá egy hete.
Hogy ettől miért lesz annyira dühös a kissrác, hogy a már szétvert fiúvécét tovább rombolná, az nem egészen világos, ezen a ponton még nem. Bár Erdős azonnal megérti, hogy Kenéz a „lelki térképét” szeretné az írás által látni, szentül megígéri magának, hogy azt nem mutatja meg neki. Ennek ellenére, ahogy a cselekmény halad, épp ez történik, egyre inkább kiadja magából a sérelmeit – talán mert annyira kikívánkoznak belőle, hogy egyszerűen nem tudja magát visszafogni? Vili dacossága Kenéz tanár úrral szemben szinte a regény végéig megmarad, sajnos kevésbé kidolgozottan, csak zsigeri, gondolatban mantrázott becsmérlő kifejezések szintjén, nincs ugyanis egy ütősen körvonalazott konfliktus, ami ezeket indokolttá tenné. Kenéz alakja is elég halvány skicc csupán, de azért idővel ki tudjuk következtetni: a dörzsölt pedagógus kiszagolja a srác tehetségét, és burkoltan így bátorítja.
Miután Kenéz tanár úr közli, hogy Vili a bűnét írással törlesztheti, következik a kisregény talán legfontosabb, legerősebb és legszebb másfél oldala Erdős dilemmájáról (jól hallhatóan kisuttog az író a sorok közül): mennyire nehéz kérésre írni, és mennyire hatványozottan nehezebb ez a kihívás, ha valami szépről, jóról kell írni. Vili, akinek büntetésből muszáj írnia, a feladatot annál inkább körülményesnek találja, mert olyan emberek gyülekezeteként látja az őt körülvevő világot, akik egytől egyig elbuktak: „ott van nekik az élet, abban sem tudnak helytállni”. Ezek a mondatok adják meg a kisregény súlyát.
Erdős Vili kijelöli a nyomvonalat, „legyen valami dráma, lehetőleg semmi szerelem”, a kisregény innen kezdve két szövegtestre és két idősíkra tagolódik: egyrészt haladunk a Vili fogalmazásában kibontakozó múltbeli eseményekkel (valójában novellafüzér a kisregényben), megismerjük Tikit, az egyetlen szereplőt, aki barátja, idővel talán lelki társa is lehet az érzékeny, rendkívül intelligens Vilinek. Ezt a vissza-visszatérő történetet szakítja meg időnként a jelen, amelyben egyre nehezebben találja helyét a fiú, egyre súlyosabb kihágásokat követ el, amelyek miatt újabb és újabb fejezeteket kell toldania Tiki történetéhez. Nem érezzük, hogy a történet tragédia felé halad, az váratlanul, minden előjel nélkül következik be, épp, amikor úgy tűnne, Vili mégiscsak megtalálja helyét az őt körülvevő társaság(ok)ban.
Regős Mátyás Tikije kamaszregény, de nem salingeri társadalomkritika, és nincs benne Nemecsek-figura (a regényben szereplő utalás ellenére) sem. Ez pusztán egy egyszerű, sallangmentes, letisztult és megható, de nem érzelgős, 123 oldalas történet, amelyből – számomra legalábbis – két dolog derült ki egyértelműen. Regős Mátyás nagyon nagyot vállalt: választ keresni az örök kérdésre, hogy várhat-e az alkotó feloldozást műve által, kiírhatja-e magából valaha a fájdalmat, vagy ellenkezőleg, annak rögzítése, újra átélése csak még mélyebbre taszítja. A regény végén van erre válasz. A második pedig: Regősnek mind az eszköztára, mind a történetmesélési készsége megvan hozzá, hogy idővel a Tikinél is erősebb, karakterábrázolások terén kidolgozottabb történetekbe hívjon bennünket. Ha tehát az írás penitenciáját választotta (vagy az jutott neki), csak azt tudom kívánni, hogy sose kapjon feloldozást alóla. Már csupán az olvasók kedvéért se.
Regős Mátyás: Tiki. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
A szerelem életünk központi témája. A társkeresés és a válás is. Meg a különböző emberi kapcsolatok, amelyek útvesztőjében bizony sokszor eltévedünk. Pedig ott keressük egymást, ebben a labirintusban, csak többnyire vagy helytelenül, vagy eredménytelenül. Ma már a virtuális tér is sok lehetőséget biztosít az ismerkedésre, párkereső platformok tömege nyújt reményt a magányosok számára – hogy aztán rendszerint onnan is további csalódásokkal forduljunk el.
A Bukolikatájban című verseskötet Borbély Szilárd 2009 és 2013 között írt verseinek posztumusz gyűjteménye, amelynek anyagát a számítógépes hagyaték képezte. Az esztétikus kiállítású könyv méltó lezárása egy komoly és mély költői-írói pályának. Nagy hang- és stílusváltással nem szembesülünk az olvasásakor, csak kisebb elmozdulásokkal, amelyek megsejtetik, hogy esetleg merre tartott volna tovább az életmű.
Kopriva Nikolett debütkötetét tavaly tarthatta először kezében az olvasó. A költőnő kifinomult verspoétikája az emberi lét feltárásának különböző útjait járja be, s egyben ez az énkeresés újfajta világértelmezésnek lesz az eredménye. Kopriva a verseiben felforgat, felkutat, kiönt és magába önt, világokat csúsztat egybe – azt mutatja meg, miként válik eggyé a természet és az ember létezése, hogyan nem lehet elképzelni az ént, keresi a múltban és jövőben jóslatként megmutatkozó álombeli járatok bugyrait.
„Nem készültem írónak. Az irodalom tanítása közben kaptam rá az írásra. Előbb azt hittem, szakmai ártalom, múló bolondéria csupán. Aztán rájöttem, hogy másról van szó. Elmondásra váró történetekről. Olyanokról, amelyeket nekem kell szavakká formálnom, s amelyek engem is alakítanak közben. Idestova harminc esztendeje a saját bőrömön tapasztalom, hogy az irodalom útvesztő, óvóhely, játszótér. Pokol. Purgatórium. Paradicsom.”
Az idén 35. évfolyamába lépő Hitel folyóirat indulása egybeesett a nyolcvanas évek rendszerváltási mozgalmaival, mégpedig úgy, hogy – attól nem függetlenül – komoly igény mutatkozott egy szabad, értékelvű lap elindítására és működtetésére. Az elmúlt évtizedekben mindig rangos, komoly szerkesztőgárda által vezetett folyóirat jelenleg is a minőségi írások közlésének terepe, és eközben Papp Endre főszerkesztő vezetésével az elmúlt hónapokban formájában – mind a printlapban, mind az online térben – jelentősen megújult.
Varga Melinda József Attila-díjas költő nyolcadik kötete, a Tizenkét kagyló a női megélésekkel, ősszimbólumokkal való könnyed játék, mitikus keretbe helyezett útmutató a férfiaknak a nőkről. A szövegvilág – bár sok esetben nőalakjait Zeusztól eredezteti, testrészeiket Aphrodité örökségeként tartja számon – közel marad a hétköznapok nyers és gyakran kijózanító tapasztalatához.
Pataky Adrienn remek tanulmánykötete a szonettformát járja körül egy olyan irodalmi térben, amelyikre a szabadvers uralma jellemző, bár a szabadvers tapasztalataim szerint néhol az elfáradás jeleit mutatja. Ezért minden olyan elmozdulást üdvözülnünk kell, ami másfelé mutat ‒ ahogyan ezt a könyvet is.
Új Tragédia született! A madáchi mű – Az ember tragédiája – 20. századi folytatása. Egy alighanem ismeretlen szerzőtől, Józsa Péter Páltól.
Az új Tragédia is a tagadás, a NEM világa. Az a világ, amelyben csak halovány, alig hallható IGEN van. Valami ilyesmi: nem kell, nem szükségszerű rabszolgának lenni. S egy messzehangzó népdal: Az hol én elmegyek, még a fák is sírnak. Szomorú, de szép.