A Hogyan veszejtsük el a vámpírt című regény a „felsőbbrendű erkölcs” paradoxonának létrejöttét beszéli el egy elképzelt szembesítés során, huszonhat levél, két utóirat és egy vallatási jegyzőkönyv lapjain. „A beismerés saját bűnösségünk belátása a bűntény objektív (logikai) terében” – olvashatjuk a regényben. Bűn és elkövetőinek szellemidézése, a kérdés fölött, hogy van-e jogunk mások életéről és sorsáról dönteni, létezik-e magasztos eszme, amelynek nevében életről és halálról dönthetünk. A filozófiai „asztaltáncoltatás” szertartásán Bergson, Nietzsche, Descartes, Freud, Schopenhauer, Hegel, Heidegger, Kant és Sartre szelleme kísért.
Egy dalmáciai kisváros meglátogatása után dr. Konrad Rutkowski megpróbálja igazolni tetteit, amikor is a második világháború idején az SS szolgálatában egy ártatlan városi hivatalnokot akasztófára küldött, és halálra vert egy fegyencet. Huszonkét év után a múlt kísértetei üldözik, ő pedig leveleiben próbálja megtalálni a gonosz gyökereit önmagában, felfedve azt a keskeny határvonalat, amelyen átlépve az ember egy nem emberi lénnyé változik. A szerző fausti utat járat be a regény főszereplőjével, a levelek írójával.
Borislav Pekićet sokan az egyik legjelentősebb szerb írónak tartják. Regényeket, drámákat, esszéket, filmforgatókönyveket írt. 1930-ban született Podgoricán. Belgrádban járt gimnáziumba, ahol 1948-ban, az érettségi évében letartóztatták, és tizenöt év fegyházra és kényszermunkára ítélték az akkor illegálisan működő Jugoszláv Demokratikus Ifjúsági Szövetség tagjaként. 1953-ban kegyelmet kapott. A Belgrádi Egyetem bölcsészkarán kísérleti pszichológiát hallgatott. 1965-től jelentek meg regényei, ettől kezdve minden idejét az írásnak szentelte. Amikor 1971- ben Londonba emigrált, a jugoszláv hatóságok több évig persona non gratának tekintették. Műveit számos nyelvre lefordították. Munkásságáért NIN-, Sterija-, Njegoš-díjat kapott, és a Szerb Írószövetség nagydíjában részesült, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja volt 1985-től 1992-ben bekövetkezett haláláig.
A Forum Könyvkiadó kiadásában olvashatjuk most Pekić művét Szilágyi Károly kiváló fordításában. „Léteznek vajon nagy eszmék, amelyekért ölni is érdemes?” – teszi fel a kérdést az olvasó a levélregény elbeszélőjével együtt. Egyetlen emberélet sem olyan kicsi és jelentéktelen, hogy a gyilkosa ne bánná meg később tettét. A nyugtalanság, amelyben a múlt kísértete, akár egy vámpír, odáig űzi Rutkowski professzort, hogy visszatérve a régi bűntettek színhelyére, megírja belső drámáját. Filozófiai elméletek szövevényein keresztül, Platóntól Nietzschén keresztül Wittgensteinig, egy mindig aktuális, időszerű kérdést mozgat meg a személyestől a kollektív bűnösségig, annak viszonyát a történelmi igazsághoz. Ez jelenti számára a vámpírt, amelyet annyira szeretne elhallgattatni. Borislav Pekić a nagy európai filozófiai eszmék aranybányájába vezet bennünket, amelyek mélyén sírok tömkelege is található, azoké az ártatlan embereké, akik a nagy eszmék nevében gyilkoltattak meg.
„Egyetlen tett sem gaztett önmagában. A körülmények teszik azzá. A háború például olyan körülménynek számít, amely a tömeggyilkosságot hőstetté avatja. A béke olyannak, amely a tömeggyilkosság hőstettét bűntettnek minősíti. A körülmények olykor visszaható erejűek is lehetnek. Jogilag éppen e tényre épül a nürnbergi per ítélete is. Valami, ami azelőtt patriotizmusnak számított, azon körülmény folytán, hogy a szövetségesek nyerték meg a háborút, népirtássá nyilváníttatott. Kiállni egy politikai állásfoglalásért egy bizonyos időszakban dicséretes tett, a körülmények megváltozásával viszont, sok év múlva, elítélendő” – írja tizenhatodik levelében Rutkowski professzor.
Mert mi is valójában a beismerés? Rutkowski a totalitárius rendőrapparátusok gyakorlatából kölcsönzi definícióit: „A magadénak fogadni el egy idegen (kitalált, konstruált) valóságot. A helyzet bizonyos értelemben az elmebajra emlékeztet. Ha valaki Bonaparte Napóleonnak vallja magát, általában bolondnak szoktuk tartani, holott nincs empirikus bizonyítékunk rá, hogy nem Napóleon…” – olvashatjuk a regényben. A levélírót minden egyes feljegyzése közelebb viszi a teljes összeomláshoz.
Borislav Pekić regényhőse végül az elmebajba menekül a bűnösségének beismerése elől. A regény Goethe Faustjából vett mottójához visszatérve, ismét csak onnan idézhetünk: „das Unbeschreibliche, hier ist’s getan” („mit nincs szó mondani, itt végbe ment”).
Borislav Pekić: Hogyan veszejtsük el a vámpírt. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. június 19-i számában)
Már a címe is sokat sejtető a szép kiállítású, keménykötésű könyvnek. Valójában mégis az alcím igazítja el minden kétséget kizáróan az olvasót: Néprajzi és szociográfiai jegyzetek Nyugat-Bácskáról és más vidékekről, olvashatjuk a főcímet értelmező szöveget.
Ádám Gyula 1961-ben született Csíkkarcfalván, Székelyföldön. A Marosvásárhelyi Művészeti Szakközépiskola grafika szakán végzett, fiatalkora óta készít fényképeket többnyire a moldvai és gyimesi csángókról, a székelyföldi és a szórványbeli emberekről, sorsokról.
Mit tudhatunk ma Jászai Mariról? Mi jut el hozzánk abból, amit a szavak nem tudnak megragadni? Mit érzékelhetünk ma az ő lényéből? Sem mozgókép, sem hangfelvétel nem őrizte őt meg nekünk, ezért is fontos vállalás Szilágyi Enikőé, aki Mi lennék nélküled? címmel Jászai Mari naplójából, vallomásaiból és saját reflexióiból készült darabot vitt színre.
Mészöly Miklós a Saulusban nagyon szépen építi fel annak a férfiúnak a lelkivilágát, a karakterét, aki a templomi rendőrség megbízható, alapos és végletesen lelkiismeretes üldözőjéből az áruló rabbi hívévé válva az egyik legnagyobb keresztény hittérítő lett, Szent Pál néven. A regényben nincs ott a bibliai megérkezés, és az Apostolok cselekedeteiből ismert megszólíttatás, csak az oda vezető út, amely ezen a szikár, kiégett térségen át vezet Jerusalajimból Damaszkuszba.
Fazakas Júlia Básti Lajos–díjas színésznő Székelyudvarhelyen született, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen tanulta a mesterséget. 2000 óta él Budapesten, azóta pedig számos színházban játszott, többek között a József Attila Színházban, az RS9 Színházban, a Stúdió K-ban, a Trip hajón, valamint a Tatabányai Jászai Mari Színházban is találkozhattak vele a nézők.
Kopriva Nikolett debütkötetének borítója – melyhez a szerző édesapjának festményét használta fel a kiadó, noha ő maga is kacérkodik a képzőművészettel, ráadásul igencsak magas szinten – előrevetíti azokat a festményszerű képeket, melyek versenként végigvezetnek a könyvön.
Leginkább Az olvasóhoz című fejezetet ajánlanám sokszori olvasásra – de persze az egész életművet is – Borbély Szilárd Kafka fia című könyvéből, ami a Jelenkor Kiadó életműsorozatában, posztumusz kiadásban jelent meg idén júniusban.
Ezek a gondolatok, ez a rengeteg megoldásra váró feladat, ez a nemzetféltő állandó készenléti állapot, amellyel már Jászai Mari korában is meg kellett küzdeni, adták az impulzust ahhoz, hogy megszólaljak és közös sorsot formáljak az elődeinkkel, és kortársakként hozzam vissza őket a jelenbe.
A kerítésre felaggatott tizenöt tabló Mészöly Miklós életrajzának olyan kiemelt szegmenseibe enged betekintést, mint születésének pillanata, az íróvá válás útja, s helykeresése, valamint pályájának csúcsa, s végül „az ünnepelt búcsúja”. Dr. Gróh Gáspár szavaival élve a tárlat lehetővé teszi, hogy ha csak egy röpke pillanat erejéig is, megérezzük azt a Mészöly-örvényt, amelynek erejét csak magunkban, lelkünk mélyén érthetjük meg igazán.