2020. szeptember 15., 10:24
„Az éjszakák végtelenné váltak, a város minden pontjáról sortüzek és részeg tivornyák visszhangoztak. Ezekről a zajokról a város nem vett tudomást. Tulajdonképpen így kezdődik a háború. Észrevétlenül.” (Dr. Nele Karajlić: Záróra Szarajevóban. Laguna Kiadó, Belgrád, 2014.)
1992. április 6-án kezdődött a boszniai háború leghosszabb ideig tartó ostroma, a szarajevói. Az itt élő szerbek és a Jugoszláv Néphadsereg katonái csaknem három és fél évig tartották blokád alatt a várost. Mintegy tizenkilencezer ember – köztük megközelítőleg kétezer gyerek – vesztette életét az 1992 és 1995 közötti ostrom, a városért folyó értelmetlen harcok során.
A Forum Könyvkiadó gondozásában, Orovec Krisztina fordításában jelent meg Vladimir Kecmanović szarajevói születésű, Belgrádban élő író könyve, amely már 2008-as első megjelenésekor heves vitát váltott ki az olvasók és a kritikusok körében mint „a kortárs szerb irodalom legellentmondásosabb szövege”. Az viszont kétségtelen, hogy a leghatásosabb is, amelyet a kilencvenes évek véres balkáni háborúiról írtak.
A „gránátsokk” (shell shock) megnevezést adták a szakemberek azon tünetegyüttesnek, amely az első világháború után jelentkezett azokon a katonákon, akik túlélték a nagyobb támadásokat megelőző, gyakran napokig tartó tüzérségi előkészületeket. Bár a „shell shock” elsősorban harctéri megrázkódtatás következménye, felfogható poszttraumás stresszként is, mégpedig azért, mert az ilyen betegeken megmutatkozik a szindróma egyik jellegzetessége, azaz a katona számára a trauma megélését követően mintha megállna az idő. Olyan, mintha az élményfeldolgozás folyamatában „elakadna a lemez”, és a katona nem tudna továbblépni. Másképpen fogalmazva: mintha a trauma örökké az „itt és most”-ban történne.
A regény főhőse és elbeszélője, egy tízéves kisfiú megnémul a lakásukat ért gránáttalálat okozta sokk következtében. A család egyetlen túlélőjeként a szomszédok gondviselése alatt tengődik a borzalmas ostromállapot idején, majd miután újra egyedül marad, a regény végén már a várost ágyúzó martalócok között találjuk. Az irodalomkritikusok és történészek által sokat vitatott (Borislav Pekić- és Meša Selimović-díjas) regény műfaji megoldásairól, fragmentáltságáról, hatáskeltő eszközeiről is hosszan lehetne értekezni, de nem érezzük szükségét. A töredezett, néhány szavas mondatokat olvasva iszonytató képeket láttat velünk Kecmanović kisfiú elbeszélője.
„Anyám szeme nyitva volt. A mennyezet felé meredt.
Anyám karja széttárva.
Anyám nyaka és álla vérrel borítva.
Anyám feje fölött, az anyám testét borító faltörmelék tetején hevert egy harmadik kéz.
Véres pizsamacafatban.
Szőrös férfikéz.
Apámé.
Aki tegnap még apu volt.”
A regény szereplői a város romjain gázolnak, mi, olvasók, a szöveg romjain, az író az épülettörmelékek helyét mondattörmelékekkel tölti fel. 2015-ben, Szarajevó ostroma befejeztének huszadik évfordulóján a katolikus egyházfő is ellátogatott a városba, ahol a számos beszéd és sajtótájékoztató során többek között az is elhangzott, hogy a békéről könnyű beszélni, de a háborúval együtt járnak a tönkretett életek, a lerombolt épületek, a menekülttáborok. De Kecmanović regényét olvasva 2020-ban is azt érezzük, hogy a háborúról inkább csak hallgatni lehet.
A szörnyű igazságot Kecmanović Munevra szomszédasszonnyal mondatja ki: „Engem ebben a háborúban a tieitek nem leptek meg. Tőlük nem is számítottam másra. Az lepett meg, hogy az enyéim semmivel sem jobbak. Ezt a mostani háborúig nem tudtam elhinni.”
A regénybeli kisfiú helyett – aki némaságra és árvaságra ítéltetett – az ágyú beszél. Ő csak céloz és lő. Az ágyúval, amely forró volt. A város fölött, amely valaha Szarajevó volt.
Vladimir Kecmanović: Az ágyú forró volt. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2019.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
