Lódi Gabriella: Transzcendens líra a vásznon

A Forum Könyvkiadó Intézet legújabb kiadványaként igényes kidolgozású képzőművészeti albumot vehet kézbe az olvasó, mely kötetben Kucor Tamara, a szabadkai Kortárs Galéria kurátora a fiatalon elhunyt Vinkler Imre szabadkai festőművész alkotói munkásságát dolgozza fel.

A bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy a művész a közismerten 28-as nemzedékként emlegetett gárdához, valamint Hangya András szabadkai figurális rajztanfolyamának azon csoportjához tartozott, amelynek tagjai egy progresszív kultúra képviselői voltak a vajdasági művészeti és művelődési élet színterén. Vinkler Imre alig két évtizedet kitevő, az 1950-es és 1960-as években kiteljesedett alkotói munkássága igen figyelemreméltó. Emellett mint kiváló pedagógus is mély hatást gyakorolt tanítványaira, akikből többen elismert képzőművésszé, művészettörténésszé, fotográfussá, költővé váltak.

Vinkler Imre Szabadkán született 1928-ban. Kreativitása már gyerekkorában megmutatkozott, figyelemre méltó első, gyerekkori alkotása is. Az elemi iskola befejezése után a szabadkai gimnázium tanulója lett, ahol 1947-ben érettségizett. Osztálytársai közül később többen a vajdasági képzőművészeti, irodalmi és publicisztikai élet kiemelkedő személyiségeivé váltak (Dévavári Zoltán, Kopeczky László, Pap József, Szegedi Jenő, Vukovics Géza). Vinkler Imre középiskolás korában részt vett a Hangya András kezdeményezésére megszervezett rajztanfolyamon. Az egyetemi évek 1947-től 1951-ig tartottak a belgrádi képzőművészeti akadémián. Majd a katonaság után, 1952-ben tért vissza Szabadkára, ahol tanárként dolgozott. A gimnáziumban nagy népszerűségnek örvendett a diákok körében. Az érdeklődők számára külön szakkört működtetett. Pedagógusként több növendékét arra ösztönözte, hogy művészeti vagy művészettörténeti tanulmányokat folytasson. Diákjai szívesen emlékeznek rá, és büszkén vallják, hogy „Vinkler-diákok” (Dormán László fotóriporter és publicista, Szombathy Bálint multimediális művész, Danyi Magdolna irodalomtörténész).

Vinkler Imre első alkalommal Palicson állított ki a Vajdasági Magyar Képzőművészek Kiállításán, a Magyar Ünnepi Játékok alkalmából 1952-ben a regionális vonatkozású Bácskai Galériában. A figurális rajztanfolyam egykori növendékei ekkor már hivatásos művészként állították ki műveiket.

Az ötvenes évek Jugoszláviájában az államhatárok kezdtek nyitottabbá válni, és a művészek is utazhattak. Vinkler Imre 1953-ban Bécsbe, majd 1955-ben párizsi tanulmányútra utazhatott. A nagyvárosok, akárcsak Párizs, kimeríthetetlen ihletforrásul szolgáltak a képzőművészek számára. A művész párizsi útja számos városképet, utcarészletet eredményezett, impresszióit expresszív ecsetkezeléssel festve meg. 1956-ban rendezték meg első önálló tárlatát. 1957-ben tett újabb párizsi útját követően új festészeti nyelv alkalmazása figyelhető meg művein. Majd megindult a művésztelepek működése, amelyek a vajdasági festészet hajtóerejévé váltak, és olyan találkozóhelyekké, ahol a művészek szabadon és közösen alkothattak.

Vinkler Imre egyik legkedveltebb témája a csendélet volt. A szocialista realizmusban ez a téma szinte tabunak számított. Ezáltal az intim szféra felé fordulás lehetővé tette a modernista hagyományok követését. Gyakran jelenik meg nála a hal motívuma, mely időtlen téma a művészettörténetben. Figurális kompozícióin pedig megjelennek a leegyszerűsített, geometrizált formák. A figuratív geometrizmus új tendenciaként jelentkezett a vajdasági festészetben, a hatvanas évek második felében, felváltva az expresszionista törekvéseket. Szimbolikus tartalmú alkotásainak témái a madarak és a bábu motívuma. Maga is nehezen kibontakozó, visszahúzódó személyiség volt, melankolikus és pesszimizmusra hajlamos alkat, és a bábu, a bohóc témában megtalálta azt a kettősséget, amit a vidámság maszkja mögé rejtőző szomorú cirkuszi ember jelképez. A művész elszigetelődése azzal kezdődött, hogy az 1951-ben Szabadka várostól kapott műtermeket 1959-ben felszámolták, ezzel elvesztek a közös érdekek, a művészek pedig szétszóródtak. Vinkler új műtermét, amelyet családi házuk fészerében és padlásán rendezett be, „a magány utolsó fellegvárának” titulálták kortársai. Hangulatingadozásai egyre gyakoribbá váltak ezután, szülei elhunytával teljesen egyedül maradt. Feleslegességérzete és elidegenedése oda vezetett, hogy 1967. november 21-én önkezével vetett véget életének, mindössze 39 évesen.

Vinkler Imre sorsának tragikumát követte hagyatékának nagy része is, amikor 1970-ben Sáfrány Imre műtermében mintegy száz alkotása elégett egy tűzeset során. A megmaradt alkotások családtagoknál, barátoknál és műgyűjtőknél, valamint közgyűjteményekben találhatóak: a Szabadkai Városi Múzeumban, a Zentai Városi Múzeumban, az Óbecsei Városi Múzeumban, a Dr. Vinko Perčić Honi Képtárban és a Szabadkai Városi Könyvtárban. Kucor Tamara kutatását lényegesen segítették Vinkler Imre művésztársainak és barátainak visszaemlékezései, amelyek bizonyos mértékig pótolják a festő saját emlékiratának hiányát. A személyes és szubjektív elbeszélések, a számba vett csaknem száz műalkotás és az újabb kutatások eredménye ez a kötet, amely újraértelmezi Vinkler Imre helyét és jelentőségét a szabadkai és egy tágabb régió művészettörténetében. Első posztumusz tárlatát 1968-ban rendezték meg. Ennek az eseménynek kapcsán jelent meg Ács József cikke, melyet idézve összefoglalható Vinkler Imre művészetének jelentősége. (Vinkler Imre-emlékkiállítás. Magyar Szó, 1968. december 15–17.) „Világnézete, illetve világérzete lírai, a panteisztikus feloldódás jellemezte, és talán azt is mondhatjuk, hogy festészetünkben bizonyos transzcendens lírát teremtett meg” – írja róla Ács, így őrizve meg a közösség emlékezetében az opust, a vajdasági művészet sajátos és megismételhetetlen jelenségeként.

Kucor Tamara: Vinkler Imre. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2021

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)