Lövétei Lázár László: „…Hogy el ne felejtsék”

2020. május 01., 07:41

Ahogy telik az idő, egyre gyakrabban kelnek életre bennem is az ilyen-olyan, mindezideig passzív emlékek. A minap például ellentmondást nem tűrően jelentettem ki (igaz, csak baráti körben), hogy minden idők legjobb színházi előadása a gyergyói Figura Bocsárdi László-féle Übü királya volt, amit az 1980-as évek végén láttam a székelyudarhelyi Népszínházban (akkoriban még ez volt a neve a mai Tomcsa Sándor Színháznak). Bartha Levente Király László-előadását is (Amikor pipacsok voltatok) egyre hangosabban hallom, pedig azt is bő harminc éve láttam a székelyudvarhelyi Petru Groza Líceum bentlakásának dísztermében. „Köd zabálja a fákat – egyre nehezebb...” – vajon értettem-e gyermekfejjel Király Lászlót, és vajon értem-e maradéktalanul ma, bő harminc évvel később az idén 75 éves költőt? Nos, 2018. november 20-án, Király László Sziklarajz című kötetének kolozsvári bemutatóján az derült ki, hogy jócskán vannak még szövegértelmezési problémáim. A Kőnyomat című verset például (ami szerintem az új Király László-kötet egyik legszebb-legfontosabb verse) én istenes versként olvastam, meg is kérdeztem Király Lászlót, hogy jól olvasom-e a verset, szerinte viszont szó nincs Istenről! A verset szó szerint idemásolom, hogy a kedves Olvasó is elgondolkodhasson azon, ki lehet a versben az a bizonyos, aki „Lassan / beszélt, / mint régi vízimalmok”:

Segített

mindenben.

Tehetsége szerint.

 

Verset

nem írt helyettem.

Még csak nem is sugallt.

 

Lassan

beszélt,

mint régi vízimalmok.

 

– Miként

állhatnál

– dohogta –

a színem

elé

majdan,

ha

ezek

tudva tudnák:

versedet én sugalltam?

Szabad a pálya, kedves Olvasó! Én mindenesetre továbbra is hiszek a Kőnyomat „Istenében”, de meg vagyok győződve arról, hogy más megfejtéseket az Előretolt Helyőrség szerkesztősége is szívesen fogad!

Maradva még egy kicsit a Kőnyomatnál: bizonyára mindenkinek feltűnt a vers múlt ideje. És ha feltűnt ez a múlt idő, akkor tényleg jó helyen keresgél a kedves Olvasó! Mert, íme, miket olvasunk rögtön a kötet elején? „Akikre nem emlékszünk, / ácsorognak az útszéleken” (Ami nem nincs); „Ó, ez a ribanc negyven-ötven év…” (uo.); vagy itt van a Diófa árnyéka, elejétől a végéig: „este // jő // és // úgy // érzem // magamat // mint // akire // senki // se // emlékszik”… Csupa emlékező versből áll össze a Sziklarajz című kötet – de milyen emlékező versekből! A Thököly utca, Kolozsvár című, az „Öreg Szervátiusznak” emléket állító verset szintén kedvem lenne szó szerint idemásolni, most mégis inkább rövid – korántsem teljes – névsorolvasást tartok a királylászlói „emlékmúzeumról”: nők, akikre nem emlékszünk, Szervátiusz Jenő, Páskándi Géza, Páll Lajos, Biró-„Ha nem rúgok, engem rúgnak”-Albert, Cs. Szabó László, „Magister Apáczai”, „Vitéz Szent György Lovag”, „Nagyságos Sosemholt Fejedelmek”, Benczédi Sándor mester – aki (lapos léccel pofozva Király László agyagfejét) elsőként fedezte fel, hogy költőnk Puskinra hasonlít: „Jó lesz – rikkant. – Jó lesz. Abbiza! / Egy Király feje / rosszabb is lehetne, atyafi !” (Ide tolakszik egy újabb emlék: 1990 végén, friss egyetemistaként az Iliescu-rezsim ellen tüntetünk Kolozsváron. Épp a Deák Ferenc utcába kanyarodunk be, amikor a Helikon szerkesztőségének ablakában megjelenik a Puskin-fejű Király László – akkor láttam élőben először –, aki öklét rázva biztatott, hogy ordibáljunk nyugodtan, igazunk van, kergessük el a posztkommunistákat. Jelentem: őket se kergettük el...) Szóval: Benczédi Sándor. És Makovecz Imre. És a Hacsek Adolf fedőnevű ember. És Miha Kvlividze költő. És Váradi B. László... És itt abba is hagyom ezt a – látszólag száraz – felsorolást. Illetve két nevet azért még ideírok: az Apafi  fejedelemét és a „gólyacsűrös” Szabó Gyuláét. Muszáj volt fölsorolni ezeket a neveket, mert ők képezik a Sziklarajz című kötet gerincét. Vagy ahogy Király László írja a címadó versben: „Éppen annyit, hogy el ne felejtsék. / Meglehet: nem is fontos nekik. // De nem belőlük állnak a világok.” Hogy kik azok az „ők” ebben a versben (illetve kik azok az „ezek” a Kőnyomatban): íme, egy újabb feladvány az Előretolt Helyőrség olvasóinak!

Ismétlem: csupa emlékező versből áll a Sziklarajz. És azon a bizonyos november 20-i könyvbemutatón az emlékezetről, az emlékekhez fűződő viszonyáról faggattuk mi is Fekete Vince kollégámmal Király Lászlót. (A válaszokat Király Zoltán rögzítette, ha valaki nagyon kíváncsi lenne, keresse Király Zoltán Facebook-oldalát!)

Befejezésül: az se baj, ha meghazudtolom magam, de nem csak emlékező versből áll a Sziklarajz című kötet. Van benne egy jelen idejű vers is. És hiszem, hogy történhet bármi a nagyvilágban, ez a vers itt, Erdélyben egy darabig még (sajnos vagy szerencsére?!) jelen idejű marad, egyszerűen azért, mert van (volna) még egy kis dolgunk errefelé! Sok kedvenc Király László-versem volt eddig is, de ez az én privát ügyem. Az sms című Király László-ötsorost viszont (legalább itt, kies tájainkon) mindenkinek meg kellene tanulni! Íme a vers:

pap

katona

költő

nem

civil

 

Király László: Sziklarajz. Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2018.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. decemberi számában)