Király László: Versek

2020. április 29., 14:52
Vetró András: Lovag

Árszpoétika

 

Legyen benne

egy hűha!

egy hahó!

               Tengerfenéken

               úszó űrhajó.

 

Legyen benne

mindenek fölött

s előtt egy

méltatlankodó

NAHÁT!

               Egy létező, aki

               ami akaratlanul

               mást is szeretni kezd,

               nem csupán önmagát.

 

Ködvitéz, ki önfeledten,

               rikoltozva

               lovagol át a dombokon.

 

Valaki, aki éjjelente

cirmosan kocogtatja ablakom.

És bebocsátom.

És – ki nem mondom.

 

Legyen végül

egy lenge legyintés!

Kószáló remény.

Egyensúly,

sza

     ka

          dék

               von

                    zó

                         pe

                              re

                                   mén …

 

 

Kései Levél

 

Úgy (el)bántunk

az életünkkel, mintha

lenne belőle még egy.

 

Ám az élet –

akár a becsület.

 

Sókert. Időnként mindig

 

Ha szereznél nékem egy dobozt,

melyben nőiesen a múltat elrejthetném,

én, ki százévesen is kézen fogva járnék

felleges, magasztos gyermekkorommal:

               (A walesi bárdok,

Nemzeti dal,

Macpherson búcsúja,

               Tatjána levele Anyeginhez,

               Anyegin levele Tatjánához,

               Essex grófjának búcsúja Angliai Erzsébettől,

               Catullus hencegései a másnap reggeli

párnák foltjairól,

Szeget szeggel,

Toldi...) – – –

Szerezz egyet valahonnan, és bedobozoljuk,

ahogy Páskándit, minden reggel, akkor

seggbe rúgták, parancsra, a Duna-deltában,

s ahogy Páll Laji szobrot gyúrt szappanból

mosó-szakácsnőknek tányér levesért, ugyanott.

(A parancs – parancs: Erről szót se!

Fejvesztés terhe alatt, soha! senkinek!...)

               Csakhogy itt, a Sókertben, idők múltán és

               hajak hulltán, trágya-rakás közben,

hevít ő kortyok után szóra tárulkoznak

peng ő fagyban is a seggberúgó néhai bakák:

„Miért is ne rúghatnák magyarral a magyart?”

„Jó magyar levente…” – leng egy könnyű dal, és

véssük nevét Biró Albert bakának,

ki valóban levente lett, éspedig néma,

Heltai Jenő bá tollán, a sókerti színpadon,

istentagadó idők azértis-Karácsonyán – –,

s ki Gézával ily viszonyba keveredett anno,

derék román talpasként; s most vallja szerzőnek

közlegény-keservét: „Ha nem rúgok, engem rúgnak

Nem? Laci!”

Erdélyben nincs is kitalált történet.

S jelzem: egy jó(ízű) téli trágyahordás

               sok mindenre rácélozza lankadó figyelmünk.

               S hány tél kell, míg Páll Lajival megihatsz

nyílt szavak közt, végre egy pohár vörösbort…!

És Albert elment. Géza is. Lajos is.

Együtt vágják a nádat sugársarlóval

az Úristen engesztelő b…ott Deltáiban,

hol senki se őr, senki se rab.

Csak nincs.

Aki maradt, és tehetné, s nem szól –

magára, magunkra vessen…

…De eljátszotta a leventét (Albi),

s nem akárhogy!

               Reggelig nézném… – szipogta Sári néném

               és az egész Vass utca. – Én istenem, be szép!

(Igaza volt.)

Szerezzük hát meg azt a dobozt szaporán!

Lépjünk be mind, fegyver nélkül

– és ha merünk! – az ajtaján.

Üljünk le végre szemtől szembe,

és: na lássuk!

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. decemberi számában)