Két típusa létezik az embernek: az egyik roppantul szereti, a másik roppantul nem szereti Bob Dylan zenéjét. Az előbbiek általános életminőségében megkérdőjelezhetetlen javulást idézett elő a hír, miszerint nemcsak a Murder Most Foul című hosszú dalt, hanem egy komplett albumot kapnak az idén hetvenkilenc éves zsenitől. A szóban forgó dal nagyot dobbantott, amikor a Nobel-díjas amerikai dalszerző, előadó egy márciusi nap éjfélén, bármiféle előjel nélkül – „hálából rajongói évtizedes kitartó szeretetéért” – közzétette a hivatalos online csatornáin: egyrészt a dal az első „friss” száma nyolc év eltelte óta (a The Tempest című, ezidáig utolsó saját dalait tartalmazó albuma ekkor jelent meg), másrészt huszonöt másodperccel rávert a Highlands című szerzeményre, így a 16 perc és 56 másodperces időtartamával beállította a Dylan-életmű leghosszabb dalának rekordját.
Bob Dylan június 19-én megjelent és rögvest toplisták élére került Rough and Rowdy Ways című, legújabb albuma nem a Murder Most Foullal kezdődik, de annyi baj legyen, mert majd ezzel ér véget a dalok sora. Ami az epilógusként felfogható dalt illeti, valahol érthető, miért lezár, és nem megnyit valamit. Az intertextusoktól rogyadozó szöveg nem elég ahhoz, hogy az egyhangú zenei kíséret (halk hegedű, figyelmet keltő zongora, méltóságteljes ütőhangszer) mellett végig elegendőnek bizonyuljon az érdeklődés és élvezet fenntartásához. Pedig a betűk egymásutánja maga a színtiszta poézis: a vékony, az utóbbi tizenöt évben rekedtessé lett (orr)hang érzéki képet fest a Kennedy-merényletről, de a korszak miliőjéből az „ellenkultúra” elnevezésű, politikai töltetű szubkultúrájának is vastagon emléket állít. Sőt mondhatni, a dal második szerkezeti egysége jószerivel nem több, mint fürdés a nosztalgiában. Az alámerülés konstans: a popvilágban abszolút szürreálisnak ható módon építkező ballada csak a felszínen békés (részben arról szól, mint amiről a Hurricane, de itt még nyugodtabban), lent, a Beatlest, Shakespeare-t, John Lee Hookert, Patsy Cline-t megidézve egyre mélyebbre ás a múltba, s alig észrevehetően elkezdi korbácsolni a víztükröt.
Hogy véletlen-e, hogy a dal a koronavírus-járvány elharapódzásakor érkezett, nem tudni, de sejthető a szándékoltság a megjelenés időpontjában. Az, hogy elgondolt-e, hogy közvetlenül a George Floydügy előtt vált elérhetővé, természetesen nem lehet kérdés. Tehát Dylan, aki hatvan éve kerüli a direkt politizálást, egyáltalán nem jós, a Murder Most Foul mégis megteremt valami egészen nehezen behatárolható atmoszférát, amelyben az újból erőre kapott polgárjogi küzdelmekkel szépen harmonizál ez a rekviem, amely egy birodalom hanyatlásáról regél. Másfelől, százmillió Dylan-rajongó világában talán blaszfémia, mégis meg kell hangosítani a szemérmes meglátást: minden érdeme ellenére unalmas ez a spoken word „zengemény”. Erről pedig nemcsak a zeneiség hiánya, hanem provinciális jellege is tehet. Persze, régről tudjuk, hogy legalább féltucatnyi Bob Dylan létezik a folk- és rockzenész, lírikus és popsztár, lázadó és erkölcscsősz, hazafi és antihős, rejtőzködő és világsztár, komoly és bohóc képében, de az álmosítóan kántáló öregember egészen más a korábbiaknál. Ez a lírai, a vokális, az életműben elfoglalt pozíció szempontjából is eltér a többi póztól, s hiába tesz valamicskét hozzá, inkább leépíti a kerek egészt.
Ettől függetlenül a hetvenperces album erős, mint az acél és javára válik, hogy eltérő jellegű, orientációjú, hangzású dalokból építkezik. A Key West (Philosopher’s Pirate) fizikai (autózás New Yorkból vagy Bostonból a U. S. Route 1-en keresztül a floridai partokig) és irodalmi (Ginsbergtől Kerouacig) vándorútja például irdatlanul más, mint a létösszegző, lassú Crossing The Rubicon. Utóbbi egy olyan nyelvművész vallomása, akinek a testébe már befészkelte magát a halál, s mégis/éppen ezért döbbenetes sorokat kínál: „Three miles north of purgatory / One step from the great beyond / I prayed to the cross, I kissed the girls / And I crossed the Rubicon.” Személyes és univerzális kísérlet, akárcsak a zenei anyag bármelyik darabja.
Az album nagyjából mértani közepére esik a Goodbye Jimmy Reed, ami talán az album legkiválóbb száma. Kitűnő ritmus- és dallamvilágával, klasszikus acélos, Delta-bluesos hangzásával egyféle eszménykép. Ha lenne helyünk, idéznénk minden sorát. Biztosak vagyunk benne, hogy sokan fognak hozzányúlni ehhez a dalhoz, de az eredeti előadás megismételhetetlen élményét kizárólag az a hang jelenti, ami olyan, mintha kavicsnyeléstől és whiskyszürcsöléstől lenne ilyen fenemód ráspolyszerű. Az egykori bluesikon megidézésében van lélek, meg dübörgő kurázsi, csalhatatlan iránytű. Az, hogy egy ötvenéves Dylan-sláger, a szemtelen-humoros Leopard-Skin Pill-Box Hat dallamát és stílusát imitálja jópofa fricska; a harmonikaszólam csak ráadás, de szerves tartozék.
A My Own Version of You szépen, de kontrolálltan emelkedő dallammal, zseniális sorokkal köszön be. Ez a közönséggel játszadozó, a mindenből ártalmatlan, de annál valódibb tréfát űző előadó köntöse, vagyis a jelmez, amit Dylan szüntelenül magára ölt. (Köztudott, hogy a „Bob Dylan” művésznév, de az, hogy az album producereként feltüntetett Jack Frost is az egyik álneve, már nem biztos, hogy ismeretes.) Elolvadunk a gyönyörűségtől, de nem csak a Fekete Ló Kocsma és Armageddon utca miatt, vagy azért, mert János apostol Liberace mellett zongorál. A zseni egyszerűen itt van elemében, itt érezzük, milyen hihetetlenül sokrétű a tehetsége, hogy személyisége mennyire összetett. Remekmű a False Prophet is, ami kiváló blues-rock élményt kínál, de kicsit veszt az értékéből, ha hozzáhallgatjuk az If Lovin’ Is Believinget, Billy Emerson régi klasszikusát vagy Dylan korábbi modern periódusából a My Wife’s Hometownt. Tudvalevő, hogy rajongásunk tárgya a folk már régóta meglévő hagyományát építi újra, másrészről a hátborzongató erejű dalszöveg, a soult és rockot vegyítő hangzásvilág minden negatív érzést elfelejtet, mint a tegnapi álmot.
A 2020-as dalok nem egyszerűen pazarok, hanem egyikük szenzációsabb, mint a másik. Bennük van az elmúlás, a nosztalgia, a fájdalom, akárcsak a játék, a szerelem, a vágy, azonkívül a bibliai rétegek tudatos használata. Szerencsések lehetünk, amiért a minnesotai átváltozó Johhny Cash, Leonard Cohen, David Bowie, Buddy Guy és Marianne Faithfull után letette elénk a saját pofátlanul klassz időskori lemezét.
Bob Dylan: Rough and Rowdy Ways, Columbia, 2020
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 18-i számában.)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.