A jó bor nem öregszik, hanem érik. Másodvirágzását éli. Soha nincs késő. Ismerjük az összes többi ehhez fogható hadigét, amelyek az idősödő vagy szépkorú előadók visszatérései vagy szűnni nem akaró sikerei kapcsán elpuffogtathatók. Az ikonikus zenei producer, Rick Rubin újra felfedezte az 1980-as éveket látványos eredmények nélkül átdolgozó Johnny Cash-t, alaposan megtámogatta a korábban szinte kizárólag popmelódiákat éneklő Neil Diamondot, az egykori The White Stripes zseniális gitárosa, Jack White elhozta Loretta Lynn és Wanda Jackson reneszánszát, Ethan Johns pedig megmutatta, hogy Tom Jones blues-soul-gospel előadóként legalább annyira képes érvényesülni, mint csípőt pörgetve.
Az, hogy Wayne Hood neve a legtöbbünk számára ismeretlen, nem jelenti azt, hogy ne lehetne – természetesen joggal – beilleszteni a lényeges producerek fenti listájába. Azt, hogy milyen részben vett részt a doo-wop atyja, Dion új albuma, a Blues with Friends elkészítésében, nem tudni, talán se nem fair, se nem célszerű firtatni. Mindenesetre az eredmény magáért beszél: a nyolcvanegy éves zenész-énekes Hood által „felügyelt” munkája olyan príma, hogy lehetetlenség elmenni mellette. Pedig a recept nem valami nagy spila, nem áll mögötte nagy stúdió (Joe Bonamassa frissen alapított lemezcége, a Keeping the Blues Alive adta ki), de milliók sem repkedhettek az albumrögzítés során (az előadók otthonában, házi stúdiókban vették fel a legtöbb dalt).
Miről is van szó? Tizennégy dalról, vendégelőadókkal. Egyszerű forgatókönyv, amihez egyetlen létfontosságú instrukció bizonyult szükségesnek: össze kellett trombitálni egy rakás tehetséges muzsikust. Dion és Hood, akiket egyaránt megillet a produceri kredit, nem is cselekedett máshogyan. Volt honnan és kiket felkeresni, mert Dion személye leválaszthatatlan a könnyűzenei fejlődésről, barátsága Bob Dylannal, Paul Simonnal, Van Morrisonnal és még sokakkal tisztességesen dokumentált. Az 1950-es és 1960-as évek egykori tinisztárját a rhythm and blues meg a rock and roll színezetű popslágerei (Runaround Sue; The Wanderer; Ruby Baby) tette híressé, de a country vagy a blues hangzással már az életmű korai szakaszaiban elkezdett kísérletezni. Olyannyira, hogy például a Johnny B. Goode, Chuck Berry rockpoézise az általa megénekelt bluesváltozatban nemcsak az egyik legradikálisabb feldolgozása a dalnak, hanem a Billboard magazin által összesített amerikai zeneitoplistán is előkelő rangsorba vétetett. Méghozzá 1964-ben, amikor elképzelhetetlennek tűnt a hangsúlyos, jellegzetes nyitóriffek replikaszerű másolatának elhagyása. A csillagok alkalmi szerencsés állásától eltekintve Dion azért mégiscsak az előző század közepének ikonikus alakja. A poppiac Elvis, a The Drifters és Chubby Checker által uralt virágkorában történő beágyazottsága annyira valós, hogy ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy a nagy sikerek után mivel töltötte a szólókarrierjének jelentős részét. A lejtőn megélt ki tudja hány évet alapvetően John Hammond, a Columbia legendás producere által felfedezni vélt potenciál felől tudjuk megközelíteni, de a Hoochie Coochie Man csak megmaradt Muddy Waters slágerének, a Spoonful pedig sorsdöntő darabként Howlin’ Wolf, és nem az olasz–amerikai szülők bronxi gyermekeként vésődött be az emlékezetbe. A Columbia korábbi zászlóshajója, Bob Dylan a júniusban kiadott új album fülszövegjegyzetében azt írta, Dion tudja, hogyan kell énekelni, s azt is, miként kell megszólaltatnia a bluest.
Nagyjából három dal szerepel is a Blues with Friends című albumon, ahol pontosan kirajzolódik, hogy miről beszél a Nobel-díjas dalköltő. A Blues Comin’ On fiatalos és gyors, de egyáltalán nem izzadtságszagú. Joe Bonamassa gitárszólójához egyetlen hangot sem lehetne hozzátenni. Dion hangja pedig több mint hatvanévnyi igénybevétel után ugyanolyan érdekes, mint amilyen akkor volt, amikor Gábor Zsazsáról énekelt a Donna the Primadonna refrénjében vagy kamaszszerelemről búgott a Teenager in Love könnyáztatta felvételén, csupán annyit változott, hogy mostanra kapott egy bluesos színezetet. Azt, hogy itt a vokál, a vonósok is jók, talán mondani sem kell. Ugyanilyen kerek a Song For Sam Cooke (Here In America) című dal is, ami időszerűséget nyerhet a jelenlegi amerikai események tükrében. Annál inkább, mert a dalszöveg Dion valódi élményeiről mesél, amiket az 1964-ben meggyilkolt színesbőrű soul zenésszel, Sam Cooke-kal élt át a faji szegregáció gyakorlatában a 60-as években kifogást még nem látó déli államokban tett fellépéssorozatukon. Dion egyedisége Paul Simon vokáljával megtámogatva több mint zseniális. A másik New York-i zenei nagyágyú, Brian Setzer gitárjátékával egészül ki a rockabilly-beütésű szám, az Uptown Number 7, ami könnyed, mint egy tollpihe és finom, mint a bársony.
Vannak itt még egészen kiváló darabok, hol egy kis rock, hol némi blues, hol country vagy urambocsá’ szakrális felhanggal. Billy Gibbons „old-school” blueshangzást teremt a Bam Bang Boommal, amiben Dion egy Caroline nevezetű hölgyről énekel, de valójában a feleségével, Susannal való megismerkedéséről van szó. Ugyancsak a magánéletet hívja elő egy másik szerzemény, de nem a számvetés felől, hanem az előadók privát élete kapcsán: férj és feleség, Bruce Springsteen és Patti Scialfa csatlakozott a Hymn to Him, a Dion ’86-os Velvet & Steel albumáról ismert gospelhez. Meg sem kell említeni, mert evidencia, hogy az előbbi gitárjátéka és az utóbbi háttérvokálja maga a csúcs. Joe Louis Walker hihetetlen bluesgitárt az I Got Nothin’-ba, Dion és Van Morrison mesteri bluesduettjébe tesz. Beszélő gitárok sora váltja egymást…
A Blues with Friends olyan súlyos darabok gyűjteménye, amelyeket remek kamarapartnerek támogatnak meg. Persze Dionnak nem lenne szüksége a jelenlétükre, mert önmagában olyan, mint egy úthenger. Energiabomba megkérdőjelezhetetlen technikával, kiváló ízléssel, remek mértékkel. Lelkem rajta: klasszisokkal ver rá a legtöbb pályatársára, akikkel valaha kitaposta a rock and roll ösvényét. Ez a tiszta, manírmentes, ritmusgazdag csapás lenne a blues új iránya? Ha abból indulunk ki, hogy szeptember elsejére az album feljutott a Billboard-blueslista első helyére, van esélyünk a reménykedésre. Mindenesetre Lou Reed és Bruce Springsteen valamire nagyon ráérezhetett, amikor évtizedekkel ezelőtt megjósolta, hogy a zenei fenomén egyszer kikecmereg az ipar süllyesztőjéből.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 12-i számában.)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.