Mészáros Márton: Tiszta, manírmentes, ritmusgazdag blues

2020. szeptember 12., 08:40

Az olasz származású amerikai Dion DiMucci, vagyis művésznevén Dion, a popkorszak hajnalán az érzelgős, susogó lágyságtól vett indulórajtot, a nagyjából tíz évig tartó fényes sikeréra után mégis zátonyra futott. Most, nyolcvanegy évesen szédítően erős bluesalbummal mutatta meg, hogy nem csak kemény fából, hanem vérbeli muzsikusnak faragták. A Blues with Friends valóban örömzene, barátokkal – Bruce Springsteen, Van Morrison, Billy Gibbons csak egy-egy közülük.

A jó bor nem öregszik, hanem érik. Másodvirágzását éli. Soha nincs késő. Ismerjük az összes többi ehhez fogható hadigét, amelyek az idősödő vagy szépkorú előadók visszatérései vagy szűnni nem akaró sikerei kapcsán elpuffogtathatók. Az ikonikus zenei producer, Rick Rubin újra felfedezte az 1980-as éveket látványos eredmények nélkül átdolgozó Johnny Cash-t, alaposan megtámogatta a korábban szinte kizárólag popmelódiákat éneklő Neil Diamondot, az egykori The White Stripes zseniális gitárosa, Jack White elhozta Loretta Lynn és Wanda Jackson reneszánszát, Ethan Johns pedig megmutatta, hogy Tom Jones blues-soul-gospel előadóként legalább annyira képes érvényesülni, mint csípőt pörgetve.

Az, hogy Wayne Hood neve a legtöbbünk számára ismeretlen, nem jelenti azt, hogy ne lehetne – természetesen joggal – beilleszteni a lényeges producerek fenti listájába. Azt, hogy milyen részben vett részt a doo-wop atyja, Dion új albuma, a Blues with Friends elkészítésében, nem tudni, talán se nem fair, se nem célszerű firtatni. Mindenesetre az eredmény magáért beszél: a nyolcvanegy éves zenész-énekes Hood által „felügyelt” munkája olyan príma, hogy lehetetlenség elmenni mellette. Pedig a recept nem valami nagy spila, nem áll mögötte nagy stúdió (Joe Bonamassa frissen alapított lemezcége, a Keeping the Blues Alive adta ki), de milliók sem repkedhettek az albumrögzítés során (az előadók otthonában, házi stúdiókban vették fel a legtöbb dalt).

Miről is van szó? Tizennégy dalról, vendégelőadókkal. Egyszerű forgatókönyv, amihez egyetlen létfontosságú instrukció bizonyult szükségesnek: össze kellett trombitálni egy rakás tehetséges muzsikust. Dion és Hood, akiket egyaránt megillet a produceri kredit, nem is cselekedett máshogyan. Volt honnan és kiket felkeresni, mert Dion személye leválaszthatatlan a könnyűzenei fejlődésről, barátsága Bob Dylannal, Paul Simonnal, Van Morrisonnal és még sokakkal tisztességesen dokumentált. Az 1950-es és 1960-as évek egykori tinisztárját a rhythm and blues meg a rock and roll színezetű popslágerei (Runaround Sue; The Wanderer; Ruby Baby) tette híressé, de a country vagy a blues hangzással már az életmű korai szakaszaiban elkezdett kísérletezni. Olyannyira, hogy például a Johnny B. Goode, Chuck Berry rockpoézise az általa megénekelt bluesváltozatban nemcsak az egyik legradikálisabb feldolgozása a dalnak, hanem a Billboard magazin által összesített amerikai zeneitoplistán is előkelő rangsorba vétetett. Méghozzá 1964-ben, amikor elképzelhetetlennek tűnt a hangsúlyos, jellegzetes nyitóriffek replikaszerű másolatának elhagyása. A csillagok alkalmi szerencsés állásától eltekintve Dion azért mégiscsak az előző század közepének ikonikus alakja. A poppiac Elvis, a The Drifters és Chubby Checker által uralt virágkorában történő beágyazottsága annyira valós, hogy ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy a nagy sikerek után mivel töltötte a szólókarrierjének jelentős részét. A lejtőn megélt ki tudja hány évet alapvetően John Hammond, a Columbia legendás producere által felfedezni vélt potenciál felől tudjuk megközelíteni, de a Hoochie Coochie Man csak megmaradt Muddy Waters slágerének, a Spoonful pedig sorsdöntő darabként Howlin’ Wolf, és nem az olasz–amerikai szülők bronxi gyermekeként vésődött be az emlékezetbe. A Columbia korábbi zászlóshajója, Bob Dylan a júniusban kiadott új album fülszövegjegyzetében azt írta, Dion tudja, hogyan kell énekelni, s azt is, miként kell megszólaltatnia a bluest.

Nagyjából három dal szerepel is a Blues with Friends című albumon, ahol pontosan kirajzolódik, hogy miről beszél a Nobel-díjas dalköltő. A Blues Comin’ On fiatalos és gyors, de egyáltalán nem izzadtságszagú. Joe Bonamassa gitárszólójához egyetlen hangot sem lehetne hozzátenni. Dion hangja pedig több mint hatvanévnyi igénybevétel után ugyanolyan érdekes, mint amilyen akkor volt, amikor Gábor Zsazsáról énekelt a Donna the Primadonna refrénjében vagy kamaszszerelemről búgott a Teenager in Love könnyáztatta felvételén, csupán annyit változott, hogy mostanra kapott egy bluesos színezetet. Azt, hogy itt a vokál, a vonósok is jók, talán mondani sem kell. Ugyanilyen kerek a Song For Sam Cooke (Here In America) című dal is, ami időszerűséget nyerhet a jelenlegi amerikai események tükrében. Annál inkább, mert a dalszöveg Dion valódi élményeiről mesél, amiket az 1964-ben meggyilkolt színesbőrű soul zenésszel, Sam Cooke-kal élt át a faji szegregáció gyakorlatában a 60-as években kifogást még nem látó déli államokban tett fellépéssorozatukon. Dion egyedisége Paul Simon vokáljával megtámogatva több mint zseniális. A másik New York-i zenei nagyágyú, Brian Setzer gitárjátékával egészül ki a rockabilly-beütésű szám, az Uptown Number 7, ami könnyed, mint egy tollpihe és finom, mint a bársony.

Vannak itt még egészen kiváló darabok, hol egy kis rock, hol némi blues, hol country vagy urambocsá’ szakrális felhanggal. Billy Gibbons „old-school” blueshangzást teremt a Bam Bang Boommal, amiben Dion egy Caroline nevezetű hölgyről énekel, de valójában a feleségével, Susannal való megismerkedéséről van szó. Ugyancsak a magánéletet hívja elő egy másik szerzemény, de nem a számvetés felől, hanem az előadók privát élete kapcsán: férj és feleség, Bruce Springsteen és Patti Scialfa csatlakozott a Hymn to Him, a Dion ’86-os Velvet & Steel albumáról ismert gospelhez. Meg sem kell említeni, mert evidencia, hogy az előbbi gitárjátéka és az utóbbi háttérvokálja maga a csúcs. Joe Louis Walker hihetetlen bluesgitárt az I Got Nothin’-ba, Dion és Van Morrison mesteri bluesduettjébe tesz. Beszélő gitárok sora váltja egymást…

A Blues with Friends olyan súlyos darabok gyűjteménye, amelyeket remek kamarapartnerek támogatnak meg. Persze Dionnak nem lenne szüksége a jelenlétükre, mert önmagában olyan, mint egy úthenger. Energiabomba megkérdőjelezhetetlen technikával, kiváló ízléssel, remek mértékkel. Lelkem rajta: klasszisokkal ver rá a legtöbb pályatársára, akikkel valaha kitaposta a rock and roll ösvényét. Ez a tiszta, manírmentes, ritmusgazdag csapás lenne a blues új iránya? Ha abból indulunk ki, hogy szeptember elsejére az album feljutott a Billboard-blueslista első helyére, van esélyünk a reménykedésre. Mindenesetre Lou Reed és Bruce Springsteen valamire nagyon ráérezhetett, amikor évtizedekkel ezelőtt megjósolta, hogy a zenei fenomén egyszer kikecmereg az ipar süllyesztőjéből.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 12-i számában.)