Adatot alig lehet találni róla: 1953-ban született, 1978-ban jogból doktorált, még ebben az évben a Magyar Nemzet munkatársa lett, ahol a riportrovatot vezette. 1992-ben a Magyar Nemzet Újságíró Alapítvány kuratóriumának elnökévé választották, 1997-től haláláig a Népszava főmunkatársa és a lap Szép Szó című irodalmi mellékletének szerkesztője. Riportjai, tárcái nagy népszerűségnek örvendtek. Mindössze 52 évesen hunyt el, 2005-ben.
Első könyvét Vértessy Péterrel (1951) közösen írta. A belső borítón így vallanak a mű mondanivalójáról: „A Magyar Nemzet munkatársai vagyunk. Arra próbáltak tanítani bennünket, hogy az életet úgy nézzük, ahogy mások látni szeretnék. Mi viszont a maguk valóságában akarjuk leírni a dolgokat. A magyarországi kábítószer-fogyasztásról is”. Merész szavak ezek 1986-ban egy olyan országban, amely hivatalosan tudomást sem vesz a narkotikumok problémájáról – kommunizmusban ugyebár nincs kábítószerezés, az egy kapitalista találmány. Maga a mű 1979-1980 között íródott, öt évet (!) kellett várni a megjelenésére. Bár riportkötet, akár regénynek is tekinthető, a szerzők végigkövetik a különféle anyagokat fogyasztó szereplők sorsát, nemegyszer a temetőig. Van itt minden – fogalmazhatunk kesernyésen –, van ragasztó, marihuána, LSD, kokain, morfium, heroin, szétcsúszott életek, kínkeserves elvonók, visszaesések, utolsó stációk. A szerzőpáros kíméletlen valóságot tár az olvasók elé, könyvük jókora része mindmáig aktuális.
Fő műve, a Patkánykölykök 1989-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadó gondozásában. „Tízezreket fizettek csak azért, hogy ne kelljen kiadni a regényt” – írja a fülszövegben – „így felejteni Párizsba utaztam. De addig is, amíg elértem a Szajna partjára, üvöltöttem, átkozódtam, fenyegetőztem… míg egy este ráébredtem: nincs értelme. Miért várok én az élettől több szánalmat és megértést, mint amit én adtam regényhőseimnek: Asbóth Öcsinek és Windish Dénesnek? Hozzájuk hasonló módon az én életem sem számít semmit, senki sem adna érte egy lyukas fityinget”. Tragikus a sora a két főszereplőnek, akiket a sorkatonasági idő alatt történt haláleset köt össze. De tragikus az indulásuk is: a kommunista Magyarország finoman szólva nem kíméletes a családjukhoz. Asbóth szülei kikeresztelkedett zsidók, akik a haláltáborokból jöttek haza, és mindent elkövetnek a beolvadás érdekében, míg Windish szülei az arisztokráciából érkeztek. Asbóth fotós szeretne lenni, hamar rádöbben, hogy a kommunizmusban aligha lesz lehetősége fejlődni, ráadásul apránként a kábítószerek rabja lesz, ami emigráláshoz vezet, menekülnie kell a rendőrség elől egy gyógyszertári betörés után. Párizsba emigrál, ahol fokozatosan elveszíti uralmát a kábítószer fölött, végül öngyilkosságot követ el. Windish irodalmi álmokat dédelget, de csapnivaló költő, a sorozatos visszautasítások egyre inkább elkeserítik, mintegy kiégetik, ráadásul kiderül, olyan feleséget választott magának, akinek az apja az ÁVO kötelékeiben dolgozott, és az ő apját verte majdnem halálra. Windish egyre magasabbra hág az állami szamárlétrán, egyre kíméletlenebb, frusztráltabb lesz, a felesége halálára spekulál. Végül ő is a halálba menekül. A párhuzamos formában megírt regény döbbenetesen hat az olvasóra, egy olyan világot tár elé, melyről nem volt, nem is lehetett tudomása.
Boros István utolsó regénye, az 1992-ben megjelent Bronzugatás már erősen kísérleti jellegű. Történik Magyarországon, Párizsban, a főhősök meglehetősen összemosódnak, a részek tárcaszerűen vannak megírva, ezért pikareszk jellegű. Akárcsak az előző két könyv, ez is kíméletlen, szókimondó alkotás, igaz, irodalmi értéke nem éri utol a Patkánykölykökét.
Több regénye nem született a szerzőnek, talán betegsége akadályozta meg az írásban, talán más. Annyi bizonyos, hogy a Patkánykölykök az 1980-as évek egyik legfontosabb magyar regénye, akkor is, ha nem vált túl népszerűvé.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.