Varga Melinda hatodik verseskötete egy olyasfajta révbe érkezés, amilyen nem igazán jellemzi a magyar irodalmat. A kezdeti buja, erotikus töltetű kötetek után (melyekben ott lappangott ennek a kötetnek az ígérete is) a költő teljesen váratlanul lantot váltott. Erős gondolatiság veszi át az erotika helyét, utóbbi az érintés vágyává szelídül: „az ölelés kikapcsolható, / a bánat lehalkítható. / a fény torzóban marad. / a szembogarak mögé / kövek költöznek” (Kövek). Pilinszky Jánoséhoz hasonló erős képek belecsomagolva a mai világba, borzongást előidéző mélység, melyet csak az tud átnyújtani olvasójának, aki megjárta ezt a fajta magányos, már-már borzalmas, mégis kápráztatóan szép mélységet.
A két ciklusba válogatott versek ugyancsak eltérnek egymástól. Míg az elsőt (Madárnyelv) a fokozott líraiság, gondolatiság, elmélkedés, a szűkszavúság, a szeretet keresése és annak olykori megtalálása jellemzi, a második részben (Evilági színház) már csaknem harcias a költő, legyen e harciasság olykor mélabús, szorongással teli, sőt gunyoros: „A kézzel varrt jelen vászna túlságosan / szorít, nem elég divatos, néhol látszik a vastag cérna nyoma. / Helyette rendelünk a világhálóról / műanyag macskaruhát trendi maszkkal, / porondra állunk, retusálunk kicsit, / majd elkészül a mai szelfi , / úgy tűnik, belakható ez az illúzió” (Szelfi magány).
E sorok írója számára éppenséggel a cikluscímadó vers a kötet legfontosabbika, egyebek közt azért, mert benne van az egész kötet hangulata: „Poharak mellett berzenkedik a tudat. / Ebben a földi színházban már tudom, / melyik maszkot és mikor kell / arcom elé tennem, ne legyek sebezhető, / de önmagam templomában meztelennek, / csupasz vállú, horgas hátú elesettnek / kell lennem, és ez nem könnyű.” E műben tetten érhető Kolozsvár, a Kolozsvár elől való rejtőzés, a halál elől való rejtőzés, az egykori mester, François Bréda jelenléte után való sóvárgás (kinek halála gyászos sort nyitott meg: Egyed Péter, Bogdán László, Szőcs Géza, Farkas Árpád; túl hosszú és túl félelmetes, fájdalmas e sor), az egzisztencia riasztó magánya, a szerepvállalás és a sokszor fájdalmasan groteszk szerepharc: „Próbálkozás a lét, / főpróba suta színészekkel, / égiek színházába be nem kerülhet, / próbálkozás, csalóka bóvli minden, / tünékeny, mint ez az illuzórikus hajnal.”
Míg az előző köteteknek a polgárpukkasztás volt az egyik jellemzőjük, most mesteri módon jelenik meg az elmélkedés. A szerző egy-egy pillanatban reneszánsz képeket talál, máskor a Férfiban szárnyat, tengert, verset. Sok képe forog az eső, a tenger, a víz körül; ha elfogadjuk Jung azon feltételezését, hogy a víz a tudatalatti megjelenítője, ez sok mindenre magyarázatot ad. Ugyanakkor feltevődik a nyugtalanító kérdés: szabad valakinek ennyire lemeztelenítenie magát az olvasó előtt, vagy ez is csak szerepjáték? Ha szerepjáték, szabad ennyire bevállalni? Hiszen az átveheti az uralmat a valóság felett. Ezt a kérdést azonban feledtetik a mesteri sorok: „esik, / opálos fényben nyújtóznak a fák, / a víz kibérli ezt a hosszú sétát” (reneszánsz szerelmesek). Nagy érdeme a kötetnek, hogy sok versben önmagát fedezi fel az olvasó, ami – valljuk be – az irodalom egyik legfontosabb szerepe az életben; az alkotó olykor leveszi a terhet a mindennapokról, és magára vállalja azt.
Nem maradt más hátra, mint szerkesztőségünk nevében gratulálni a szerzőnek, aki eddigi munkásságáért idén megkapta a József Attila-díjat.
Varga Melinda: A Pacsirta és a Sas utca sarkán. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.