Messze túl a láthatáron nem tudni, mi van. Csak azt tudni, hogy lehet ott valami, aminek létét se megerősíteni, se cáfolni nem tudjuk, mert az érzékelhetőn túl van. Persze lehet felé közeledni, megpróbálni ezt a határt átlépni. Szilágyi István új regényének címe Messze túl a láthatáron, éppúgy utalhat a sok évszázaddal ezelőtti idők teljes megismerésének lehetetlenségére, mint – és ezzel már be is lépünk a regény terébe – az emberi elme és lélek (kinek melyik és milyen relációban) kifürkészhetetlenségének tényére és ezzel együtt a kiismerhetőség iránti vágy szükségességére. A láthatárról ugyanis csak az tud, aki legalább egyszer elnézett messzire, odáig. És hogy azon túl mi van, azon csak az gondolkodik, aki mindazt, ami elérhető, valami mással összefüggésben is képes látni. Ráadásul néha még a legközelebbi dolgok is e határon túl vannak, a regény egyik szereplője ezt így mondja: „nem látunk az állunk alá”, pedig az nem messze van, hanem nagyon is közel. Az ember a másik emberbe, aki közel áll hozzá, de még saját magába sem lát eléggé mélyen bele, és vannak, akiket ez egész életükben érdekel, foglalkoztat, nyomaszt és gondolkoztat.
A Messze túl a láthatáron főhőse, Tompay Wajtha Mátyás, II. Rákóczi Ferenc secretariusa, majd Tipród (!) vármegye főbírája ilyen ember. Erről szól Szilágyi István új regénye, amire közel két évtizedet kellett várniuk az olvasóknak, hiszen a 2001-es Hollóidő után novelláskötet és összegyűjtött írások jelentek meg. A sok évtizeddel ezelőtt kiadott A hóhér könnyei című elbeszéléssel mutat sok egyezést, ebből kinövesztve készült el a Messze túl a láthatáron. A regény nyelve szuggesztív, de nem könnyen befogadható, és nem csak a néha nehezen beazonosítható kifejezések miatt (bár például az „installál” kifejezés a 21. században újra ismert lehet, csak egy kicsit másképpen). Mégsem kell szótár a szöveghez, mert ha az olvasó ráhagyatkozik és elmerül a szövegben, a regény ezt azzal hálálja meg, hogy a megértés mellett a gyönyörködés jutalmát is átnyújtja. Tehát Szilágyi István új regénye, hasonlóan a klasszikusaihoz, a már idézett Hollóidő mellett a Kő hull apadó kútba címűt említve, műalkotás.
A kötet két nagyobb részből áll, a cselekmény a 18. század elején játszódik. A regény elbeszélője is Tompay, és ő a szöveget tagoló feljegyzések szerzője is – kivéve az utolsó fejezetet, mert ott egy narrátor mondja el a regény végkifejletét. Tulajdonképpen a kötet első nagy fejezete egy visszaemlékezés, melyet aztán bizonyos értelemben a második, nagyobb lélegzetvételű fejezetben folytat. A feljegyzések személyessége, a vívódások, a megfigyelések és következtetések mozgatják a történetet, melyeket a feljegyzések mellett elsősorban dialógusokban ismerünk meg. „Magammal kísérleteztem, miközben veled. […] gondoltam megpróbálom elfogadtatni veled azt a tekintetes uratokat, azt a magamat, amelyet én elfogadni képtelen vagyok” – mondja Wajtha állandó beszélgetőpartnerének, a kancellista Tsomornak.
Elemez, akár a nagyságos fejedelem személye és céljai körül szolgál, akár a családi emlékezetet kutatja: „szabadon jár-kél az emlékezetem, mindegyre látom a messze tűnt évek elém kéredzkedő ígérethordalékát”. Ha pedig mint bíró foglalkozik az ügyekkel, ott is ez az elemző-következtető gondolkodásmód jellemző rá, a folytonos reflexió, az állandó önvizsgálat. Körültekintésének, pontosságának megyeszerte és még azon túl is híre van.
Wajtha a korabeli Sherlock Holmes (és – az állandó pszichologizálás miatt még inkább – a betegségek után nyomozó filmsorozatbeli orvos, dr. House), aki a végsőkig racionalizál, ám eközben ő sem teljesen mentes az irracionálistól. Egy nemrég megjelent kritikájában Hernády Judit a regény egyik fő problematikájaként hivatkozik az emberi elme megbízhatóságának kérdésére (Pannon Tükör, 2021/1). Pontos és fontos ez a megállapítás, a racionalizmus korszakában játszódó történetben kiemelt szerepe van az ezzel kapcsolatos kérdéseknek. „Számodra rendkívül fontos, hogy valami valamiből keletkezzen, és e meglettből valami eredjen. Mindennél fontosabb számodra, hogy látható, hallható, elmondató legyen. […] Tsomor uramat a mindenség elmondhatósága érdekli” – ezt a Tsomor nevű kancellistáról mondja Wajtha, de önmagára érti. Erre rímel, amit pedig Tsomor mond ki más helyen, egy teológiai fejtegetésekben is bővelkedő részben: nincs fontosabb annál, mint „feltörni minden titkot, megfejteni, felkutatni minden rejtezkedőt, Pusztuljanak a csodák! Csak az maradjon, amit az elme lámpása megvilágít!”
Azonban mindez sokszor messze túl a láthatáron van, és nem minden belátható, megérthető. Különösen azok az események, jelenségek, melyek megértéséhez egy (sok) élet is kevés volna. Elsősorban az érzelmek megnyilvánulásai. Wajtha folyamatosan és sokat szenved felesége elvesztése miatt. Rengeteget rágódik az általa meghozott bírói döntések igazságosságának kérdésén, később úgy általában véve az igazságosságon és még ennél is mélyebbre megy, amikor az emberi és isteni igazságosság témáját boncolgatja. Irracionális az is, hogy a hús-vér szereplők mellett van még egy beszélgetőpartnere, egy bizonyos Nagyidejű, akivel rajta kívül senki sem találkozik, de akire gyakran hivatkozik. Döntései kapcsán folytonos önvizsgálatban van, indítékokat és értelmet keres, de sokszor nem talál és ki is mondja: „törvény… semmi az egy ember kétségbeesett cselekedetének érthetéséhez, hát még ha az megméretlen, elszánt vagy kétségbeesett cselekedet!” Ráadásul az 1700-as évek első fele az akkori Magyarországon a boszorkányperek időszaka volt, egészen 1756-ig, Mária Terézia császári rendeletéig közel ezer embert ítéltek el és végeztek ki boszorkányság vádjával, mely szám akkor is nagyon magas, ha a nyugat-európai számokkal összehasonlítva kevésnek tűnik (mert egy is sok.). Wajtha bíróságának központi kérdése a boszorkánysággal és annak megítélésével kapcsolatos, ő már – racionális elme – látja és érvényesíti is az ítélethozatalnál azokat a szempontokat, melyek számolnak egy-egy hírbe hozott személy kapcsán a rosszakarókkal („a gyűlölség táplálta gyanú hamar lábra kél”) éppúgy, mint a vármegye elöljáróinak látványosság és hírérték szempontjából magas igényével („legyen rá gondja, hogy e vármegyében történjen valami égbekiáltóan emlékezetes”).
Személyes életében is van folyton visszatérő irracionális: a láp mélyéről hallatszódó harangszó, és eleve maga a lápi világ, a „tóság”, ami az egész regényen végighúzódó motívum. Ugyanis „a tavak mélyén megannyi rejtett kincs lapul… nagyobb részt ezüst és arany. Na meg a harangok. Azok is időtlen idők óta.” A regény lezárásában mindez kiegészül a személyes élettörténet lezárásával is, ahol Wajtha próbálja megérteni, hogyan lehet az, hogy nem hallani „a tücsök hangját már akkor sem, ha a füledbe ciripel, a harangét meg immár akkor is, ha rég nem kondul”. Pedig nincs ezen mit érteni, el kell fogadni csupán. Az sem kicsi feladat.
(Szilágyi István: Messze túl a láthatáron, MMA Kiadó, 2020)
