A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
A gyűjtemény négy ciklusa egyfajta tematizáltságot is takar. Az első szakasz novelláiban (Édesegyetlenek) a szeretett édesanya emlékét örökíti meg Kelemen Erzsébet. „Az anyák sohasem halnak meg” – sugallja a kötet nyitó elbeszélése. Írásai azt a mérhetetlen szeretetet igyekeznek megfogalmazni, ami kettőjük kapcsolatát jellemezte. „Mindig eszembe jutsz” – vallja be a szerző, s ezt támasztják alá a ciklus további darabjai, amelyekben hol a messzi múltba révedve – a vallásüldözés áldozatává váló anya sorsán keresztül – érzékelteti az 50-es évek korhangulatát, hol a jelenkorba ágyazva fejti ki az anyához kötődő emlékeket idéző mondanivalóját.
A kommunista hatalom diszkriminatív hozzáállása a hitbeli meggyőződéshez a szerző gyerekkorára is rányomta bélyegét, s ez a kötet több írásában hangsúlyt kap. Felnőtt és gyermek egyaránt ki volt téve a megaláztatásnak, amely nem csupán a hatalom gyakorlói irányából érte őket, hanem a kollégák, tanárok, diáktársak irányából is – hisz a rendszer szabad prédává tette a vallásosságukat nyíltan vállalókat. Gúnyolhatták, sértegethették, megszégyeníthették őket – pusztán azért, mert templomba járók voltak, vagy egyházi esküvőt terveztek maguknak. Kelemen Erzsébet írásaiban rendkívül plasztikusan ábrázolja ezt a korszellemet, s ennek a hétköznapok magatartására gyakorolt hatását.
Úgy villannak fel ezek az emlékek, mintha képzeletbeli fényképalbumot lapozgatna. Misztikus sejtelmek, sorsszerűségre utaló motívumok is áthatják ezeket a munkákat (Álomüzenetek). Máskor pedig álmok és valóságtöredékek keverednek. Látomásokat, csodákat örökít meg (Harmonikahang), amelyek látszólag jelentéktelen köznapi történetekhez kötődnek, valójában azonban a kitörölhetetlen szeretetnek emelnek templomot. Ennek egyik legszívszorítóbb példája, amikor a nagymama ötven év után végre viszontlátja Amerikába kivándorolt testvérét. Kiderül, hogy a könnyezve ölelés és a szerető ragaszkodás képes egy félévszázadnyi hiányt is pótolni.
Kelemen Erzsébet azonban ebben a gyűjteményben nem csupán nagyívű novellákat tesz közzé, hanem rövid szösszeneteket (amolyan Örkény-típusú egyperceseket) is, amelyek közt abszurdba, groteszkbe hajló történetek és valóságábrázoló pillanatképek egyaránt akadnak. Az utóbbiak közé tartoznak a közelmúlt mindennapjait gyökeresen megváltoztató, világjárványos időket megidéző alkotások. De ezekkel is – miként a leuveni kávézóban elkavargatott cukorral – „a világ keserűségét” igyekszik feloldani.
A „lélek edzését” is szolgálják ezek a munkák. Több novella is tragikus pillanatokat idéz meg. A kötet címadó elbeszélése (Alabástromszínű falak) az érettségi helyett egy kemoterápiás kezelésre váró fiú életébe enged villanásnyi bepillantást. Több műben is felbukkan a megálmodott tragédia motívuma (Covid–19, Légi baleset), ahol a gondviselés közbenjárása oldja fel a kikerülhetetlennek látszó helyzetet, s ezzel emeli lélek- és hiterősítő szintre ezeket az írásokat.
A kötet egyik legdrámaibb alkotása egy premierre készülő színésznő története, aki a próbákon a darabbal párhuzamosan saját sorsát, férje tragikus halálát, a döntéskényszer elöli menekülés lehetetlen voltát éli meg (Premier előtt). De hasonlóan mély érzelmeket megmozgató írás az elhurcoltak szégyenét, a kényszermunkatáborok brutális kegyetlenkedéseit feltáró Gulág című munka is.
Napjaink rideg, eldurvuló, elembertelenedő, hagyományaiból kivetkőzött világa számára fontos példákat tár Kelemen Erzsébet az olvasó elé. Mivel az író egyben pedagógus is, a mindennapokban több irányból is (diák, szülő, munkatárs) szembesül a modern kor emberére nehezedő nyomással. Világosan látja az új nemzedék felett eluralkodó anyagiasság és pénzhajszolás végzetszerű szerepét, a technika elidegenítő hatását, a humánum sorvadását. Írásai olyan velünk élő jelenségekkel szembesítik az olvasót, amelyek talán nem csupán elborzasztanak, hanem egyfajta ráébredést, változtatási szándékot is kiváltanak.
A történetek „az élet él és élni akar” irányába igyekeznek kalauzolni az olvasót. Nem véletlen, hogy a külhonban megszülető két hónapos kisunoka meglátogatását megörökítő alkotások alkotják a kötet záró szakaszát (Anna-novellák). S lám, a sorsszerűség és a hit példázata itt is megjelenik, hiszen az eseményre külön fényt emel a Krisztus-várás, a karácsony közeledte. S a föltett kérdésre („vajon kellőképpen él-e a világ a keresztek által kivirágzó kegyelemmel?”) a szerző az utolsó mű tanulságos zárásával meg is adja a választ: a repülőtér hivatali adminisztrációjában tevékenykedő szigorú rendőrnő arca is felderül, amikor a külföldi utazás indokaként az unokalátogatás hangzik el, és nagylelkűen nem rendel el karantént az utas számára. A szeretet, az érzékenység tehát a merev szabályokat is felülírhatja.
A kötet műfajilag is sokféleséget mutat. Mint azt Bertha Zoltán irodalomtörténész a könyv előszavában kifejti, „A rövid történettől az áradó elbeszélésig, a tárcanovellától az esszészerű helyzetrajzig, a villanásnyi glosszától (a sűrítés műformai törekvésében az örkényi egypercesekhez hasonlítható miniatűr karcolattól) a hangulatos életképig megannyi elbeszélő műfajban megnyilatkozó prózai alkotásai megragadó sokszínűséggel vetítik elénk az elmúlt évszázad és a jelenkor temérdek sors- és gondtapasztalatát.”
Sokféleséget tükröző, izgalmas írások ezek – egy mindvégig a szeretet nyelvén beszélő alkotó tollából. Kelemen Erzsébet prózáiba olykor beszökik a költő is, ami – az apától örökölt harmonikához hasonlóan szinte dallamot adva – színezi tovább az elbeszélések hangulatát.
A könyvet (a borítót és a belíveket is) Bajcsy Lajos konkrét novellákhoz kapcsolódó rajzai díszítik – remek vizuális hátteret teremtve az olvasnivalóhoz.
Kelemen Erzsébet: Alabástromszínű falak (Püski Kiadó, Budapest – 2022)
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.