Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A történet középpontjában egy hazáját elhagyni kényszerülő fiatalember áll. Az ő sorsán és megpróbáltatásain keresztül enged bepillantást a szerző a 80-as évek ausztriai menekülttáborainak sajátos viszonyaiba és a keleti blokk országainak emberi sorsokat ellehetetlenítő valóságába.
Böszörményi Zoltán részben saját kalandjait sűríti ebbe a regénybe, hiszen 1983-ban ő maga is hazája elhagyására kényszerült, és ennek következtében hét és fél hónapig kellett a regényben részletesen bemutatott sanyarú állapotok között vegetálnia. Ugyanakkor egyértelmű, hogy nem szimpla emlékidézés ez a történet. Még csak nem is egy trauma kibeszélése. Sokkal inkább az olvasó szembesítése a szikár valósággal.
Már a könyv címe is felkelti az érdeklődést. A szerző remek érzékkel ötlötte ki, hogy megfordítja a láger szót, s így – miközben szembesíti az olvasót „kifordított” világunkkal –, újabb szimbolikus jelentőségű tartalmakat csempész az alapgondolat mellé. A „regál” kifejezés eredeti jelentése ugyanis „királyi, fejedelmi”. Németül pedig „polc” értelemben használják.
A jobb élet reményében napjainkban is ezrek indulnak útnak, hogy a fejlett Nyugat országaiban találjanak maguknak otthont. A jelenkori migráció oksági összefüggései azonban nem azonosíthatók azzal a háttérrel, ami a szocialista blokk országaiban generált elvándorlást. A kommunizmus politikai megtorlásai elől menekülők elsősorban a szabadságot keresték nyugaton. A befogadó országok is kifejezetten a politikai menekültek számára biztosítottak menedéket, s a tiltott határátlépőket, az emigrálni (vagy disszidálni) szándékozókat a határ mentén kiépített lágerekben gyűjtötték össze, és ott tartották őket mindaddig, amíg kérelmüket el nem bírálták.
Ausztria volt az az ütközőzóna, ahol nagyon sok újhazát kereső kötött ki, és várt a menekültek számára kijelölt körzetben a befogadással kapcsolatos döntésre.
A láger ebben a történetben tehát nem valamiféle büntetőtábor, sokkal inkább a lehetőség és a remény küszöbe. Átmeneti hely, ahonnan van esély továbblépni. A döntésre várás azonban rengeteg bizonytalanságot szül. Ráadásul a menedékjogot remélők között a hasonló állapot és hasonló cél sem feltétlenül teremt összhangot és összetartásérzést. Akadnak egymást segítő és támogató csoportok, de megjelenik a rivalizálás, gonoszkodás és a brutális erőszak is.
A tábor lakói eltérő viszonyok közül, más-más szociális háttérből érkeznek, és eltérő arányú a műveltségük. Akad közöttük intelligens, nyelveket tudó fiatal, van tudományokban jártas matematikus, de találunk egyszerű munkást, fodrászt és árvaházban nevelkedett lányokat is. És feltűnnek a bűnözők, a haszonlesők is.
Mindenkinek más-más kilátásai vannak. Egy részük anyagi javak nélkül, teljes bizonytalanságban várja a kérelme elbírálását. Miként a történetet elbeszélő (vagy végig álmodó?) főszereplő is, aki családját hátrahagyva szökött át a határon. Néhány társával együtt munkát vállal, hogy valamelyest javítson helyzetén. A láger lakói ugyanis – miután tisztázódott a helyzetük, és igazolni tudták, hogy valóban politikai menekültek –, amíg befogadó országra nem találnak, szabadon mozoghatnak a városban is. A táborból persze csak lágerigazolvánnyal mehetnek ki, de a cselekvésben már nem korlátozzák őket. Akár éjszakai munkát is vállalhatnak.
Mindez azonban távol áll attól, hogy az édenben érezhetnék magukat. Hontalanként bizony nemegyszer megtapasztalhatják a kiszolgáltatottságot, a megaláztatást, az embertelen munkakörülményeket – és azt is, hogy kihasználják és rútul becsapják őket. Naponta szembesülnek a ténnyel, hogy az áhított Nyugat sem a mennyország. Az ördög ott is jelen van, gazemberek és spekulánsok arrafelé is bőven akadnak.
Emellett meg kellett küzdeniük a lágeren belül uralkodó problémákkal. Az érdekközösségek közötti hierarchiával és határokkal (a bandaszemlélettel). Nemegyszer komoly atrocitások érik őket. Gyilkosság is történik. Mindez sötétre festi a helyzetet, ám visszaút nincs, csupán a helyzet tudomásul vétele jöhet szóba. Ez persze nem mindenkinek sikerül.
A munkát keresők is többször kerülnek megalázó helyzetbe. Az első, amivel szembesülniük kell, hogy nem szakmai alapon választják ki őket, hanem kifejezetten a külső benyomások döntenek. A megnyerő arc többet nyom a latba, mint a hozzáértés.
Akinek pénzre van szüksége, mindent vállal: favágást, teherhordást, épületfelújítást, dohányzsákolást. (Ezzel kapcsolatban sötét üzérkedésre is fény derül: a gazdák csalnak a dohánnyal: jobb márkajelzésű zsákokba kell ugyanis áttölteni a készletet.)
Az egymást segíteni próbálók összetartó ereje sokszor segít a holtponton átlépni. Ám az otthon hagyott családot ők sem tudják pótolni. A hozzátartozókkal való kapcsolattartás azonban nem egyszerű. A telefonálás és a levelezés is nehézkes – ráadásul nem is biztonságos. A távolság és a hiányérzet válságos pillanatokat eredményez, amit egy váratlanul fellobbanó szerelem és a testi vágy kielégítése oldhatna fel.
A regény cselekményhálója jól felépített, izgalmasan szerkesztett, hiszen – amellett, hogy az idősíkok keverednek –, a főhős életének különféle epizódjai révén sokfelé biztosít kitekintést és rálátást. Az egymásba futó események és emlékek szinte filmszerűvé teszik a történetet.
Az életszerű diskurzusok, az elharapott, odavetett mondatok, a puritán egyszerűség teszi igazán hitelessé a regényt. Ennek egyik leglátványosabb példája a telezsúfolt teremben elkapott mondatfoszlányokból kikerekített nyüzsgés leírása: „…hoztál vizet? ugyan már, erre sem vagy képes… vigyázz a gyerekre, kiszaladok a mosdóba… Annának mit üzensz?… ne törődj vele, semmiség az egész… te szeretted? és csak most vallod be… láttad Miki pofáját, azt hitte, nekünk semmi sem sikerül… ne ide ágyazz, hanem a másikra… ennyire nem figyelsz, napok óta tudom…” Szinte megelevenedik a történet. Az olvasó részesévé és tanújává válik az eseményeknek.
Érdekessége a műnek, hogy Böszörményi Zoltán nem nevezi nevükön a szereplőket, hanem valami jellegzetesség vagy tulajdonság kiemelésével teszi beazonosíthatóvá őket (Bajuszos, Fiú, Matekos, Kopasz, Tudákos, Göndörhajú). Csak a segítő szándékú hivatalnok (Olga) és a szerelmi vágy tárgyát képező lány (Nina) kap valódi nevet. És persze a főszereplő, akiről azonban csak a kötet utolsó oldalán tudjuk meg, hogy hívják.
A kivándorlási célpontként meghatározott országnevek is szimbolikus jelentéssel bírnak, s bár a hangzás alapján felismerhetők (Autérlia – Ausztrália, Kadánia – Kanada, Ameránia – Amerika), ezzel a változtatással ki lettek emelve térből és időből.
A Regál nem szimpla eseménynapló. Sokkal inkább történelmi látlelet a kommunista (konnomista) korszak Kelet-Európájáról és a befogadó Nyugat akkori viselkedéséről. A hazátlanság, a talajvesztettség és a kiútkeresés regénye. Folytonos szembenézés és visszatekintés. Meneküléstörténet és próbatétel. A múlt kínzó fájdalmai és a jelenkor kihívásai egyszerre köszönnek az olvasóra a kötet lapjain.
Többrétegű lélekrajz is: a kiábrándultság, a csalódás, kilátástalanság, a várakozás és a remény stációinak újra élése. Mindez a szerző megélt emlékeire alapozva – de már kellő távolságból, megfelelő rálátással, az érzelmek biztonságba helyezésével – történik. (Nyilván ezért is várt évtizedeket Böszörményi Zoltán a mű megírásával.)
Bár a befejezés látszólag pozitív kifejlet felé mutat, a szerző mégis elrejt egyfajta kétséget a szövegben, amikor egy álomszerűséget idéző állapotra utal. Hiszen ezzel egy másik dimenzióba – a képzeletvilágba – helyezi át a történetet.
Sodró lendületű, izgalmas, cselekménygazdag alkotást vehet kezébe az olvasó, ahol több karakter személyiségébe bújva élheti át a menekülttábor mindennapjait és a szereplők megpróbáltatásait. Szembesülhet múltunk és jelenünk próbaköveivel, morális problémáival, feszültségeivel és a sokak által keresett szabadság mibenlétével. És persze az alapkérdéssel: lenni vagy nem lenni…
(Böszörményi Zoltán: Regál. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2022)
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.