Zsille Gábor nemrég megjelent Tranzit Felvidék című új verseskötete érdekes vállalkozás, amelyben sajátos módon párosul az útleírás és a személyes napló műfaja. Noha Budapesten született, a József Attila-díjas költőt, műfordítót különleges kapcsolat fűzi a Felvidékhez. Gyökerei egészen a galántai járásbéli Nemeskajalig vezetnek, a család a lakosságcsere után került Magyarországra. A felvidéki barangolások apropóját ugyanakkor egy másik különleges és szoros kapcsolat adja. Zsille Gábor négy évet élt Lengyelországban, ahol megismerkedett a kortárs lengyel irodalommal, s azóta is az ország és a kultúra szerelmese.
„Öregség az, ha minden városhoz / kötődik néhány kedves halottam.” A tranzit szó átutazást jelent, egy köztes megállót a kiindulópont és az úticél között. A könyv fülszövegéből megtudjuk, hogy a költő már több évtizede ingázik Budapest és Lengyelország közt. S ha már a Felvidéken jár, nemcsak átutazik, hanem barangol, visszaemlékszik és elmereng: múlton, jelenen és jövőn egyaránt. Nyolcsoros versekben tárulnak elénk a felvidéki falvak és városok sajátosságai, megfűszerezve a költő személyes élményeivel, gondolataival. A versek címei minden esetben az adott településhez köthetők. S bár elsőre szokatlannak tűnhet a forma, valójában ez a keret adja meg a kötet erejét. Letisztult gondolatok, szigorú szabályok szerint (félrímes verselés), kötött formába öntve, rendszerint csattanós, keserédes lezárással. Noha útleíráshoz és személyes naplóhoz hasonlítottam, a verseket olvasva többször is olyan érzésem támadt, mintha egy fényképalbumot lapozgatnék. Ez pedig új értelmezési lehetőségeket ad: versek helyett fényképek tárulnak elénk, melyekhez a költő rövid leírásokat, magyarázatokat, helyenként motívumokat társít. Helyszínek és események; régi szerelmek és barátságok; a szlovákiai magyar létet meghatározó kulturális sajátosságok és szokások; családi gyökerek és elfeledett rokonság; keserű valóság és otthonkeresés.
„Ez nem a falu–Pest szembenállás. / Azt hiszem, az ő életük tisztább. / Évekig kell ingáznod, hogy átlásd.” Csallóközi származásomnál fogva a legnagyobb hatást értelemszerűen a környékbeli települések leírásai tették rám, jobban tudtam velük azonosulni. De a költő négy útja során eljutunk a Mátyusföldre, Ipolymentére, Gömörbe, Bodrogközbe, valamint Észak-Közép- és KeletSzlovákia számos ikonikus és jelentős településére, amelyek ismerete megnyit egy újabb, mélyebb értelmezési tartományt. Már csak emiatt is izgalmas a kötet.
„Lesz majd egy pont, amikor elfogynak / a megírható élmények, utak…” – írja a bevezető, érkezést szimbolizáló versében Zsille Gábor. Addig viszont itt van a Tranzit Felvidék, amely nem feltétlenül nekünk íródott, de valahol nekünk és rólunk (is) szól. S amely fényképalbumként örökíti meg a 21. századi felvidéki létet.
Zsille Gábor: Tranzit Felvidéki, Magyar Napló Kiadó & Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2022
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Keveseknek adatott meg, hogy évszázadok, akár ezredek múltán is időszerűek maradjanak, és az sem sokaknak, hogy időről időre újra fölfedezzék életművüket. Kettőből két hegedűművész vallotta be kérdésemre, hogy nem hallott még Lavotta Jánosról, holott intézmények, utcák és egy rangos díj is viseli a legendás zenész nevét. Halála után kétszáz évvel most egy szívvel-lélekkel megírt életrajzi regény is megjelent a méltatlanul kevéssé emlegetett művészről.
Éppen ezek az őszi napok, az 1847. október 31. és november 3. közötti időszak a Petőfi-életrajz fehér foltjai, olyan üres helyek, amelyekről semmiféle ismeretünk sincs. Osztovits Szabolcs „Sors! Nyiss nekem tért” – Petőfi Sándor életének krónikája című könyvével most szimbolikusan az életrajzzal kapcsolatos ismereteink jellegére szeretnénk irányítani a figyelmet. Hol vannak a Petőfi Sándor életével és szerepvállalásával kapcsolatos tudásunk fehér foltjai?
Másfél évvel a Polcz Alaine-ről közreadott kötet után, Alaine 100. születésnapjára megérkezett annak párdarabja, Szávai Géza személyes emlékekkel dúsított fotókönyve, Az élet és Mészöly Miklós – a templom és kilincse címmel.
A kötetben szereplő több mint száz színes és fekete-fehér fotó javát, néhány kivételtől eltekintve, Szávai vagy felesége, Ilona készítette. Időskori, utolsó darabok Mészöly Miklósról, pózokba merevedettség nélküli, spontán pillanatok gyűjteménye amatőr fotókon rögzítve.
Titusz, a hős című kötetében Acsai Roland a 19. században virágkorát élő, mára elhalt versformához nyúl azzal a céllal, hogy a nándorfehérvári diadal önfeláldozó hősét és történetének kultuszát ismét a köztudatba emelje. Miközben – a Petőfi és Arany által különösen kedvelt műfajt és versformát felélesztve – felező tizenkettesekben elbeszéli Dugovics Titusz hőstetteit, sorsát és jellemét, friss nyelvezetű, csillámló játékosságú versuniverzumot alkot.
Kell-e egy újabb életrajz József Attiláról? Lehet-e újat mondani a nagybetűs költőről, akit Petőfivel, Arannyal, Adyval nagyjából egyenrangúnak tart mindenki, de ha személy szerint kérdeznénk meg az olvasókat, hogy kit gondolnak a legnagyobb magyar költőnek, vagy sokkal inkább, azt, ki a kedves versrajongó honfitársunk kedvenc költője, akkor az a bizonyos elképzelt olvasó nagy valószínűséggel őt nevezné meg.
Sziszifuszi munkának tűnik Tóth László vállalkozása. Pár éve elkezdte fölleltározni, számadó-kötetekbe gyűjteni életműve eddig jobban s általa kevésbé preferált szeleteit; s most, a fülszöveg szerint, „prózai-drámai” írásait szerkesztette egybe. Jól tette. Hanem, s lehet ez az én vétkem, de árgus kereséssel sem leltem ama prózára, ami határozottan elválasztható lenne lírikus alkatától, a gondolatszőttesekből álló szó- s szövegkárpittól. Attól, ami – ő.
A Petőfi 200 bicentenáriumhoz kapcsolódó könyvsorozat nyolc kötetének bemutatását a méltó tisztelgés megkezdésekor szimbolikusan Margócsy István Petőfi Sándor emlékezete című könyvével indítottuk, az életműre való emlékezés formáit, lehetőségeit taglalva. A megemlékezések időszakában különösen fontos összegezni mindazt a tudást, ami Petőfi Sándor szerepvállalásaihoz kötődik, különös tekintettel erre a többes szám által is jól kiemelt többletre, ami egyszerre utal Petőfi költői, politikai és színészi karrierjére. Irodalmi és kulturális emlékezetünk gazdagsága ebből a sokoldalúságból fakad.
A szakmabeliek azt tartják, hogy a Liliomfit nehéz jól megrendezni, olyan aktualitásokkal feltölteni, amelyek élvezhetővé teszik a kortárs színház közegében. Ezt a feltevést cáfolja meg alaposan ez az előadás: mind a rendező, mind a színészek azon vannak, hogy egy friss, huszonegyedik századi vígjátékot hozzanak a néző elé, és ez nagyon jól sikerül is nekik.
Mi történik, ha a török életmód olyannyira mérvadó marad Magyarországon, hogy Budapest még a millennium környékén is a kávé-, rózsa- és vízipipadohány-illat bódulatában éli hangos mindennapjait? És ha Konstantinápoly Budapesten (is) van? Ha eljön egy nap, amikor a Nyugat és a Kelet egyszerre csap össze a magyarok ege fölött, és Budapesten egy oszmán-germán félisten szobra jelzi a balsors tökéletes(nek tűnő) beteljesülését?