Az elképzelt barát. Szilasi László: Tavaszi hadjárat, Magvető Kiadó, 2021
„Szerencsések vagyunk, van egy hazánk:
Ha vágyakozni kell, léphetünk messzebb,
S vagy te, Néném, az elképzelt barát,
S mert sosem válaszolsz, te vagy a legszebb.”
(Szálinger Balázs: Mikes Kelemen szerencsésnek mondja magát, mert nem szűnt meg figyelni.)
Van egy fontos előzménye Szilasi László Tavaszi hadjárat – Szerelmes magyarok a XIX. századból című könyvének, amely történelmi emlékezetünk két lényeges időszakát mutatja be: a rodostói emigráció időszakát, Mikes Kelemen ismert törökországi leveleivel a középpontban, valamint a XIX. századot a fontosabb történelmi eseményekkel, irodalmi és kulturális vonatkozásokkal. A kötet címe is erre utal; 2019-ben volt 170 éve, hogy folyt a tavaszi hadjárat 1849. ápr. 1.–máj. 21. között. A két, részben összefüggő kisregény (Ostorod, A koppantyú lovagjai) egyik közös vonása, hogy mindkettő szerelmi történetet mesél el, ugyanakkor a magyar identitáshoz és a magyar nyelvhez való viszonyunkkal is foglalkozik, elbizonytalanít, kérdéseket fogalmaz meg: „Hiszen te, görög–örmény–zsidó ember, talán nem is vagy már magyar.” (101.) Szilasi László a történetmesélés révén egyfajta történelmi panorámát hoz létre a 17–19. századról, hiszen a fiktív szereplők által újra élni kezd a kor és felidéződnek az olvasóban az alapvető történelmi emlékek. Ezek az Ostorod című munkában elsősorban Mikes Kelemen irodalmi hagyatékához kapcsolódnak és a Mikes-élményünket írják újra. Jól emlékszem, mennyire misztikus volt gyerekkoromban az ő élettörténete (még egyetemista koromban is elutaztunk a szüleimmel időről időre a szülőfalujába, Zágonba), de az önéletírás kivételes példájaként olvasom a P. E. grófnőnek címzett leveleit most is. Közel állt hozzám a fejdelem iránti elköteleződése, a hűsége és a honvágy – ezt a máig meghatározó irodalmi élményemet egészítette ki a tananyagban Kőrösi Csoma Sándor és az utazásai köré épülő mítosz, Magyari Lajos Csoma Sándor naplója című versének végszójával: „Az utat én akartam, / mert engem akart az út.”
De Mikes Kelemen és II. Rákóczi Ferenc emigrációjának kényszerű tapasztalata nem csak Szilasi szövege révén fogalmaz meg időszerű kérdéseket. Nemrég Szálinger Balázs a pandémia során tapasztalt lezárások kapcsán foglalkozott Mikes irodalmi hagyatékával a húsz verset tartalmazó Mikes-ciklusban: „Szálinger Balázs versében felismerjük a kapcsolódást a Mikes Kelemen figuráját és Rodostót jelentéseiben felhasználó-átíró készülő művéhez, bár mintha lazítana a történelmi konnexiókon, és felerősíti a mai áthallásokat” – írta lapismertetőjében Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője. Szilasi László Ostorod című kisregénye viszont fordított utat jár be: főként a történelmi eseményeket helyezi előtérbe, a fiktív szerelmi szál mellett tehát, mintegy tételesen helyet kapnak a korabeli események a narrációban, még ha nem is annyira hangsúlyosan, mint a szerelmi kapcsolódás a két szereplő, Szakmári Ádám (aki Mikes levelei révén tanul meg írni és olvasni) és Szakmári Ágota között. Az emigráció utóéletének főszereplőiként ők a két utolsó magyar a regényben, időközben elfogynak Rodostóban a honfitársak. Szilasi, miként a Kései házasság című előző regényében, itt is a szerelem felől közelít, összhangban írói ars poeticájával: „Én úgy gondolom, hogy a regények emberekről szólnak, az emberi lények körül végeznek poétikai vizsgálatokat.”
Hogy ez miként működik ebben a műben, jó támpontokat kaphatunk, ha elolvassuk a szerző Kortársonline.hu-n megjelent írását, amelyben az alkotás körülményeiről, folyamatáról ír. A regényben megtörténik az, ami II. Rákóczi Ferencnek nem adatott meg: Szakmári Ádám és Szakmári Ágota hazautaznak Magyarországra, hogy visszatanulhassák magukat a nemzetükbe, és hogy megválaszolják a kérdést: mit jelent „haszontalan bujdosásban” tölteni az időt.
Másfajta válaszutakat helyez előtérbe A Koppantyú lovagjai című regény, amely tételesebben veszi szemügyre a XIX. század főbb történelmi eseményeit, olyan nehézségeket is kiemel, mint a kolerajárvány 1831-ben vagy a pesti éhínség. A történelmi építkezés időszakának fő képviselői révén megjelenik Eötvös József, Deák Ferenc, a Tízek Társasága, Petőfi Sándor, illetve a Pilvax kávéház – ennek korabeli hangulatát mutatja be a Frici & Aranka című film is, amely a századelő Budapestjének bemutatása által folytat párbeszédet Szilasi László új regényével. Ezekben a párbeszédekben megelevenedik a kor, így egyre teljesebb képet kaphatunk a korról és elképzelt barátainkról.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.