Az ókori görög filozófus, Empedoklész négy elem: a víz, a levegő, a tűz és a föld keveredéséből tételezte a világmindenséget. Ezek közül a víznek mindig is jól meghatározott szerepe volt a filozófiai gondolkodásban. A víz látványa, a hullámok hangja hatást gyakorol; talán az sem véletlen, hogy tenger mellett élt és alkotott a legtöbb ókori filozófus.
Ha a magyar vizek ilyetén szerepét nézzük, két jelentős entitással találkozunk kiemelten a magyar irodalomban, és ezáltal, a filozófiában is: a Dunával és a Balatonnal. A Dunához egészen napjainkig több korszakos jelentőségű írás kapcsolódik. Egészen közeli megjelenésű Szálinger Balázs Al-dunai álom című könyve, amely a poétika és próza határvonalán áll. (A Duna a nemzetközi irodalomban fontos referenciapont; számomra Claudio Magris Duna című regénye jelenti a gondolkodási folyam origóját.) A Magyar Kultúra magazin első számának tematikus témája is a Duna volt.
De mi a helyzet a Balatonnal?
A Balatonnak más a metafizikája – írja Demeter Szilárd a Hazaszótár című könyvének Balaton-szócikkében. Ez a megállapítás egyrészt visszautal a gondolkodástörténet vízhez kapcsolódó jelentéstartalmára, másrészt ennek a relativizálását is végrehajtja. Hogy mit jelent a Balaton a magyar irodalmi élet jeles képviselőinek, jól mutatja az az 1967-hez kapcsolódó Balatoni almanach című válogatás/kiadvány, amely kifejezetten jelentős költőink Balatonnal kapcsolatos reflexióit fogja egybe.
Az almanach kerettörténete szerint a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság 1967-ben a Szigligeti Alkotóházban időző kortárs magyar költőket kért fel arra, hogy Balatonról szóló verseket írjanak. A kötet különlegessége amellett, hogy 28 költő ír verset a Balatonról, hogy a szövegek az almanach költőinek eredeti kézírásában jelennek meg. Igen összetett és reprezentatív a felkérésben részt vevő szerzők névsora és megközelítéseik-írásképeik sokfélesége. A Csoóri Sándor, Devecseri Gábor, Fodor András, Garai Gábor, Gereblyés László, Illyés Gyula, Jankovich Ferenc, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Kassák Lajos, Károlyi Amy, Keresztury Dezső, Képes Géza, Kónya Lajos, Mátyás Ferenc, Nagy László, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Simon István, Somlyó György, Szabó Magda, Szécsi Margit, Takáts Gyula, Vas István, Váci Mihály, Weöres Sándor, Zelk Zoltán verseiből összeállított válogatás révén megannyi Balaton-tapasztalásnak lehetünk tanúi.
De mi történik az idő alatt, míg a felsorolt szerzők a balatoni magány pillanatában vannak? A Balaton itt ugyanúgy viselkedik, mint minden víz: művészi megközelítésre alkalmas hely, a merengés és az alkotás helye. Takács Gyula írja versében, hogy ha lenne helikoptere, itt töltene már minden délutánt: „Egy töltőtollal jönnék csupán”.
A Balatonon az ember – hasonlóan József Attila A Dunánál című versének életképéhez – mint gondolkodó nádszál (Pascal), máskor pedig mint árva szörny nézi a tó vizét („Elnézem őket, röptüket / az izgalmatlan és süket / egek közt, én árva szörny” – írja Pilinszky az Éjféli fürdés című versében):
„Mellette fekszem. Éjszakákon át/hallgathatom majd asszonyi jaját, / tarthatom nyitva hajnalig szemem; / gondolkodhatom az életemen.” (Illyés Gyula: A tó)
Az összpontosítás és a lét elviselhetetlen könnyűségének érzései mellett az almanach korabeli jellegzetes sajátosságaira is rezonálnak ezek a versek. Mivel eredetileg csillagászati és meteorológiai adatokat tartalmazott, azaz csillagászati évkönyv volt, és csak jóval később vált irodalmi évkönyvvé, okkal kereshetjük ezeket a sajátosságokat a versekben is. Milyen sokoldalúak itt a Balaton metaforái! Csoóri Sándor Lebegő táj című versében a Balaton időt ad, hogy megteremtődjön a lehetőség a szerelemre. Illyés Gyula a kötetben szereplő A tó című művében pedig a víz „Forog, zokog, mint nyűgös csecsemő / mint megbékíthetetlen szerető”; másrészt Pilinszky János Éjféli fürdés című versében a Balaton felülete: „lobogva lélekző tükör, / mit lassu harcban összetör /karom csapása.”
Pilinszky megközelítésében a Balaton egyféle határpont, nemcsak az ámulat helye, hanem „a mélyén édes jó-iszony […] mit észrevétlen vert belém /a víz, a víz, s a lassu mély.”
Persze ezek a versek műfaji kérdéseket is generálnak, sőt versformához is társul, miként Weöres Sándor Badacsonyi disztichon című művével jelenik meg a kötetben. Tájköltészetet, esetleg bordalt vagy elégiát olvasunk? (Lásd Kassák Lajos Részegítő Badacsony vagy Jékely Zoltán Balatoni elégia című versét ugyanitt.) Vas István Badacsonyi ősz című versében esőben tűnik fel a balatoni táj. Ennek a látásmódnak is megvannak a nevezetes művészettörténeti előzményei. A víz iránti vonzódás egyik sokat elemzett műalkotása Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett című műalkotása, amely az elsők között fogalmazza meg a víz és a melankolikus életérzés művészeti összekapcsolódását (erre közvetlenül is utal az almanachban Jankovics Ferenc Ének a dombok között című verse, ahol „mint mélabús merengő pásztor” figyeli a vizet).
A víz pedig, tükröződése révén, visszanéz ránk („Nézett a Balaton, hogy nézett!” – írja Gereblyés László). Ekképp lesz „a hajdan még békés Balatonnak” sokoldalúan gazdagodó jelentése, miközben partján mégiscsak „élelmet keres és hajszol külföldi turista.”
A Balatoni almanach hangulati világát idézve, a Balatonnal kapcsolatos gondolati térkép idén újra elkészült, a Magyar Kultúra magazin III. évfolyam, 6. száma Balaton címmel már olvasható.
Milyen fontos ez a jelenkori reflexió, hiszen a Balaton a magyar irodalomban és valamennyi magyarnak Örök téma (Zelk Zoltán azonos című verse alapján).
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.