Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
Visky András sokáig késleltette a saját történetét, hosszú évekig munkált benne a mindenkori fogság emléke, a gyerekkorban megélt gulág-tapasztalat, amelyet édesanyjával, testvéreivel és a családhoz cselédlányként szegődő Nényuval együtt kellett elszenvednie. És bár találunk korábbi műveiben utalásokat erre (példa rá az Júlia című dráma, ami édesanyja történetét dolgozza fel), most jött el az ideje annak, hogy mindezt regény formájában is megírja:
„Mindent megjegyzek és majd mindent megírok, ezzel vigasztalom Anyánkat […] A megírokat a megbosszulok szinonimájaként használom.”
Az eredmény a recepció egybehangzó értékítélete alapján a pálya csúcsteljesítménye, a mű egyúttal az elmúlt időszak kiemelkedő alkotásai közé sorolható.
A Kitelepítés mint autofikció valójában családtörténet, egy szenvedéstörténet, amely az üdvösség és az üdvözülés lehetőségét is felmutatja. Jóllehet erőteljes tehertétel a múlt. Különösen egy gyermeknek, aki beleszületik a fogságba, négy meghatározó évet tölt el a gyermekkorából a bărăgani lágerben (Lǎteşti). Visky András az ehhez kapcsolódó töredékes emlékekből építi fel a művet testvérei és szülei emlékének ajánlva: „Kitartóan álmodtam a családom valóban rémálomba illő életét.” A teljes vagyonelkobzást az otthontalanság megtapasztalása követi, megszűnik minden biztosnak hitt pont azt életükben: „Először is nincs haza, itt kezdődik minden.” Az otthon hiánya, valamint az elítélt református lelkész apa iránti várakozás és a kétely, hogy egyáltalán életben maradt-e a börtönben, tovább írják a veszteséglistát. Ez az alaptapasztalat a nyelviséget is meghatározza, hiszen a láger beszűri magát a nyelvbe és az emlékezetbe, az elbeszélő sokáig csak a fogság nyelvét beszéli, így az apa szóról a börtön jut eszébe. Az apahiány minden élettörténetben bepótolhatatlan veszteség. Ebben a kitelepítés-, majd visszatelepítés-kálváriában azonban az elbeszélő nemcsak az apát veszíti el, hanem a gyermekkorát is. Fizikai és lelki értelemben egyaránt a teljes kiüresedésnek lehetünk tanúi, a börtön szagának igézetében „a szívhangok közti némaság a tökéletes csend”.
Azt hiszem, elsősorban abban áll a Kitelepítés varázsa, hogy nyelvet talál ehhez a némasághoz, el tudja beszélni mindazt, ami az emlékezetben töredékes, mert nem lehet másmilyen. Nagyon szépen szólnak ezek a hangok; a szív teológiáját közvetítik, melynek egyik alapigazsága az anya, másik alapigazsága pedig az apa személyében keresendő. A gyermekei és a saját túléléséért folytatott harcban az anya egyszerre eszményi és tragikus nő. Milyen különös, hogy a regény az anyát a szerelemben is meg tudja mutatni. Ő az, aki a házasságával mindent egy lapra tesz fel attól a pillanattól kezdve, hogy Magyarországról Erdélybe költözik. A szenvedésben is kitartóan hisz benne, hogy „kényszerlakhely a bolygó is és a test szerelem nélkül, nincs annál kegyetlenebb”. Mindezek mellett Visky András szakrális síkon jeleníti meg az anyát, nagy képeket kapunk a szövegben erről az átlényegülésről. Egyrészt életeseményei sok szálon kapcsolódnak az Újszövetség ismert mozzanataihoz, ugyanakkor az is szimbolikus, hogy a lágerben a disznók közé osztják be dolgozni. Ne feledjük, Máté evangéliuma a következőre int: „Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket.”
A törékeny nő belerokkan a sok munkába, átérezzük a betegeskedő, szenvedő anyának a közelségét és esetleges elvesztésének a tragédiáját is. Különösen erős és drámai a kép, hogy a gyermekei mentik meg a hullaházból, melynek révén egy feltámadástörténetnek lehetünk tanúi. Az átlényegülés során az anya elnyeri az üdvösséget, ami a vallási létszemléletben az emberi létezés legmagasabb foka.
Ezért lehet a mű elsősorban egy nagyon szép könyv. Azt nem mondanám, hogy boldog, noha a szerző több helyen nyilatkozta, hogy boldog könyvet szeretett volna írni. A boldogságot itt elsősorban mint etikai kategóriát kell elgondolnunk, minthogy a szöveg maga több etikai állítást összegez. A boldogság az ókori görög etikai gondolkodásnak az egyik legfontosabb fogalma volt Szókratész fellépésétől kezdve, később Arisztotelésznél mint legfőbb etikai cél jelenik meg. Az emberi lét céljaként a boldogságot az erények helyes gyakorlásával érhetjük el, alapja valamely intellektuális tevékenység. A folyamatos szellemi kapcsolódás Visky András művében szintén meghatározó, a magára maradt családnak a lágerben elsősorban a Biblia biztosít erre lehetőséget. Ez az a könyv, amelyet édesanyja a kitelepítéskor magával visz és mindvégig felolvas belőle a gyermekeinek. A Biblia a könyvek könyve, kizárólagos olvasmánya a családnak, mondhatjuk azt is, hogy a világ értelmezési kerete, amely a túlélést biztosítja.
Pedig ilyen helyzetben némely ember még a hitét is elveszítheti, hangzik el a regényben többször Dosztojevszkij ismert mondata, amelyet Hans Holbein Halott Krisztus című képe láttán fogalmaz meg, és megrendülésének később A félkegyelmű című művében ad hangot. Az elbizonytalanodásra történő utalás éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a szenvedések és megaláztatások hatására továbbra is lehet hinni. Igaz, hogy a láger Visky megfogalmazásában egy „underground” létmódot hoz magával, a hangsúly mégsem ezeken az úgynevezett körülményeken van. Semmire nincs szükség, rendben van minden, vonja le a következtetést az elbeszélő. A mű egyik legnagyobb értéke éppen az, hogy különös összetettségben képes megmutatkozni a hit, melynek elbeszélhetőségei révén a regény egyfajta nyitott elbeszéléssé válik. A számozott epizódokat lineárisan és szakaszosan, akár versekként olvashatjuk. Ez az olvasónak rendkívüli szabadságot ad, „hogy megismerjük és elfogadjuk egymás valóságait. Ez az elszánás tesz emberré, és ezek a különböző lelki tükröződések tesznek egymás testvéreivé bennünket”.
Ki az apád? – teszik fel a kérdést a narrátornak a családi albumot nézegetve. Mindaddig nem tudunk erre választ adni olvasóként, míg az apa ténylegesen haza nem tér. A pillanat igazi feloldozás, eljön végre az idő, amikor többé „nincs sírás, nincs bepisilés”, megszűnnek a rémálmok a fényes fekete kígyókkal, visszatér a lélek és megérkezik a mennyei Jeruzsálem.
Hiszem, hogy az Újszövetséget idéző nagy jelenetek révén az elbeszélő átlényegíti és felemeli a történetét, ami csakis a sajátja, ezért is nevezhették több helyen a Kitelepítést András evangéliumának.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.
Csaknem zavaróan jó címmel bír a verseskötet (Fák Daphnénak), s e zavar éppúgy rejtőzik a cím sokféle értelmezési lehetőségében, mint a kötet sokszínűségében. Dimény H. Árpád előző könyve, a Levelek a szomszéd szobába 2016- ban jelent meg, az elmúlt hat év világosan mutatja, hogy a szerző nem pocsékolta idejét, öt ciklusból álló új könyve már-már verses regénynek is elmenne.