A Petőfi 200 bicentenáriumhoz kapcsolódó könyvsorozat nyolc kötetének bemutatását a méltó tisztelgés megkezdésekor szimbolikusan Margócsy István Petőfi Sándor emlékezete című könyvével indítottuk, az életműre való emlékezés formáit, lehetőségeit taglalva. A megemlékezések időszakában különösen fontos összegezni mindazt a tudást, ami Petőfi Sándor szerepvállalásaihoz kötődik, különös tekintettel erre a többes szám által is jól kiemelt többletre, ami egyszerre utal Petőfi költői, politikai és színészi karrierjére. Irodalmi és kulturális emlékezetünk gazdagsága ebből a sokoldalúságból fakad.
Vajon kire is emlékezünk valójában a felsorolt szerep(lehetőségek) alapján? Gondolkodtunk már azon, milyen előképeink vannak a költőről? Ismerjük a folyamatot, hogyan vált az ifjú tehetség a nemzet nagyjává? Tudjuk azt, hogy az irodalmi toposzaink milyen viszonyban vannak az irodalomtörténet által feltárt valósággal? Egyáltalán, vannak még kérdéseink az életművel kapcsolatosan? Nem tanulság nélküli fellapoznunk Kerényi Ferenc Petőfi Sándor élete és költészete című irodalomtörténeti munkáját, amely először 2008-ban, szintén az Osiris Kiadó gondozásában jelent meg mint életrajzi monográfia, most pedig a Petőfi-könyvsorozat részeként újra napvilágot látott. A kötettel együtt kelnek életre nemcsak a rövid életút sorsfordító eseményei, hanem olyan mozzanatok is, amelyek felemlegetésével sokáig nem foglalkozott az irodalomtörténet (ilyenek a Szendrey Júliával történő megismerkedés utáni szerelmi kalandjai vagy szüleinek egymást gyorsan követő, tragikus halála: 1849. május 6-án meghal édesapja, két hétre rá pedig édesanyja halálhíréről is értesítik a költőt). De nem kell mindig az újszerűséget keresnünk. Ha visszautalunk az életmonográfiában tárgyalt fő szempontokra, együtt látjuk Petőfi igen részletes életrajzát, költői pályának formálódását és műveinek a befogadástörténetét. Az emlékezés szempontjából az élettörténeti háttér felelevenítése teremti meg leginkább az érzelmi hangoltságot, különös tekintettel A forradalom és szabadságharc költője című fejezetre, amely a honvédtiszt költő viszontagságait, halálát és a családtagok sorsának bemutatását tartalmazza. Ahhoz, hogy valóban az emlékezetünk részévé váljon a drámai végkifejlet, meg kell ismernünk az előzményeket.
Kerényi Ferenc óriási háttértudást mozgató kritikai életrajza (a költő minden lépése datálva és dokumentálva van) hiteles Petőfi-képet közvetít, mivel igyekszik megszabadítani az életművet a kultikus értelmezésektől, annál inkább összegyűjt minden rendelkezésre álló adatot, így a család eredetében egészen 1667-ig megy vissza. Már a kiindulópontnál megtudjuk, hogy maga Petőfi is „világlátásának, idő- és társadalomszemléletének szerves részeként kezelte családja eredetének, származásának kérdését.” A költő születésének körülményeivel kapcsolatosan pedig még meteorológiai feljegyzéseket is olvashatunk. Nem kevés részletet egyesít az iskolai évek bemutatásakor sem. Tudtuk-e például azt, hogy „Valójában Petrovics mindig az adottságokat mérlegelve döntött, hová íratja be fiát”? (30.) Az életutat rengeteg élményanyag befolyásolja, életlehetőségeit nemcsak az apa döntése határozta meg (különösen, hogy Petőfi irtózott az alárendeltségtől). A leírások alapján a szelíd, jó magaviseletű, szépírásáról és a természet iránti szeretetéről (a tájélmények különleges hatása tájleíró verseiben is érvényesül) ismert gyermek színészet iránti érdeklődését adott színészi játékok is befolyásolták. Kerényi mint a XIX. századi irodalom, a XIX–XX. századi drámairodalom és színjátszás történetével foglalkozó irodalomtudós különös gonddal világítja meg ezt az aspektust, magyarázatot ad arra, miért lehetett az, hogy Petőfi, apja megfogalmazásában már korán „a színházak körül ólálkodott.” (55.) Ezek mellett a selmeci iskolai bizonyítványába az szerepel, hogy polgári, világi pályára készül.
Petőfinek már ifjúkorában szembetűnő a munkakedve, különlegesen választ helyszíneket az alkotáshoz, a megírt műveihez, bevált műfajaihoz szakértelemmel viszonyul, csiszolja őket és újításokat alkalmaz. Hogy kellően felkészült volt a kritikai visszhangra, bizonyítja az, hogy a támadásokokra, melyek „sok keserű órát szereztek nekem”, ellenversekkel reagált. Sokat jelentett számára a tudatosság, példa rá, hogyan zárta le a nyilvánosság előtt a kapcsolatait. Talán segít megérteni, mi tette poétikai szempontból is elsőrangúvá a költészetét, ha arra gondolunk, milyen nagy gondot fordított a versek és a ciklusok címére, hogyan intézte az irodalmi ügyeit, s milyen elvárásokkal utazott fel Pestre. Mindez valóban egyedülálló irodalmi programot sejtet a magyar romantika korszakában; a szerkesztőknek kiszolgáltatott költők között kellett „a magyar nép nyelvét irodalmi értékre emelni, irányban és észjárásban követni a nemzeti sajátosságokat” (227.).
Ne felejtsük, a nemzeti költő státusába kerülő Petőfi mindössze 24 éves a forradalom előtt egy évvel, abban a században, amikor „Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával”. Ezzel szinte párhuzamban, Petőfi nemzetközi karrierjéhez is alkotói válságok vezettek, amelyeket még több munkával, alkotással vészel át, a feszített munkatempó eredményeként az Összes költemények kiadása hozza meg az elismerést (de hogyan gondolkodott ilyen fiatalon összkiadásban?).
A Szendrey Júliával kötött házasságát életmódváltásként, a megkomolyodás kiváltójaként írja le az irodalomtörténet (Jókaitól tudjuk, hogy a házasságkötés után Petőfi többé nem ivott bort, látogatóba nem jártak sehova). A lánykérés Szalontán, Aranyéknál történik, Pesten azután haladéktalanul hozzálát, hogy megszervezze házassága anyagi előfeltételeit: „Petőfi Sándornak, akinek öt és fél éves kora óta – mai szóhasználattal élve – csak ideiglenes lakcímei voltak, otthona lett.” 1848 januárjára pedig elérte költői pályája csúcsát, a Nemzeti dal páratlan népszerűséghez juttatta, nem sokkal később pedig katonai pályája csúcsán van. Petőfi halálával kezdődik meg a félszáz nyelvre átültetett életmű világirodalmi befogadásának 1849 utáni története is. De maradjunk még a költő jelenében. Az élettörténet pontos kronológiát Osztovits Szabolcs „Sors, nyiss nekem tért!” című könyve alapján ismertetjük a Petőfi-könyvsorozat bemutatásának következő szegmensében.
Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris Kiadó, Budapest, 2022
Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”
Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Mélyen Tisztelt Bíróság! Alulírott Pató Pál ezúton kereseti kérelmet terjesztek elő sérelemdíj megállapítása iránt az évtizedekig sújtó személyemet érintő megbélyegzéssel szemben. Eljött az idő, azt hiszem (bár ebben nem vagyok, sőt nem lehetek biztos), erkölcsi és majdan anyagi rehabilitációm megkezdésére. Akkor, amikor az emberek az ajtófélfára írják azt, hogy „holnap”, amikor tömegek hisznek abban, hogy „az idő mindent megold”, amikor generációk nőnek fel úgy, hogy elképzelések nem valósulnak meg, akkor nem hiszem, hogy helyes eljárás engem megkülönböztetni, pellengérre állítani.
Ha az ember Dunaszerdahely főterén sétálva megáll a Lipcsei György szobrászművész 1848– 49-es szabadságharc tiszteletére 1995-ben felállított, fekete gránitból készült emlékműve előtt, óhatatlanul azokra a csallóközi és más felvidéki magyar és nem magyar szabadságharcosokra kell gondolnia, akik Kossuth Lajos és a haza hívó szavának engedve, a hozzátartozók aggodalmai ellenére, szemben az idegen elnyomással, úgy döntöttek, harcba szállnak hazájuk megmentéséért és a szabadságáért.
„Mit írjak Petőfiről? hogy meg ne sértsem írói tehetségem korlátoltsága által azon isteni érzelem magasztosságát, mely iránta lelkemben él! Petőfi! nagy eszmék vannak e névhez csatolva, melyek mint igaz gyöngyök hullámozzák át a világot, melyet ő hatalmas lángesze által nekünk alkotott. Hol állunk most a múlt időkhöz képest? Azon időkhöz, midőn nagyján idegen tengerből szedtük a gyöngyöket, idegen kertből nemesítettünk virágokat, idegen honból szívtunk levegőt, lelkesedést a művészetnek?”
„…mi történt a kis-nagy kritikussal, ami ekkora indulatba hozta, miért érzi szükségesnek ezt az ügyhöz nem illően öblös rikoltozást. […] Mintha valaki atomágyúval lőne egy csapat szőlőt szemelgető seregély közé. Miért ez az izgalom?” – olvashatjuk Szabó Magda A kritikus kritikája. Gyulai Pál: Írónőink című esszéjében, mely valóban igencsak erős morfondírozásra készteti az olvasót, s egyúttal rögtön fel is teheti a kérdést: mit is követtek el szerencsétlen írni vágyó hölgyeink, hogy a kor nagy ítésze ilyen éles késsel hadonászik feléjük? A kérdésben pedig már rögtön ott is a válasz, írni
Bejei tartózkodásának harmadnapján (1847. július 5-én) a két barát, Petőfi Sándor és Tompa Mihály az irodalomtörténet által is számon tartott, emlékezetes kirándulásra indult. Ha ironikusak kívánunk lenni, azt is mondhatnánk, munkalátogatást tettek Murány váránál. A Toldi sikerén felbuzdulva ugyanis a Kisfaludy Társaság 1847 februárjában újabb pályázatot írt ki, ezúttal Szécsi Máriáról szóló költői beszély megírására. Adva volt tehát egy, Az erdei lakhoz hasonló költői erőpróba lehetősége.
Van a magyar értelmi és érzelmi univerzumnak egy különös sajátossága: ha valaki – bárki – e két örökösen szintagmába rendeződni óhajtó elemet, hogy Petőfi és forradalom megérinti, az majdnem azonnali hőemelkedéssel jár szellemi környezetében. Ha olyasvalaki teszi ezt, aki a gyanakvó közfigyelem fókuszában áll, nos, az kisebb kockázatot vállal, ha egyszerűen csak darázsfészekbe nyúl.