Ma kevésbé kedvelt, avíttasnak ható, hosszú cím: pipa. Hetyke-nyegle magyar úrfi, aki végigkalandozza az egykori Monarchia területét: pipa. Mindez megtámogatva századelős atmoszférával, szecessziós nyelvezettel és régivágású, éppen annyira sztereotipizált alakokkal, hogy az humoros legyen: pipa. Pataki Tamás debütálása minden jel szerint arra van predesztinálva, hogy az idei nyaralások egyik legszórakoztatóbb olvasmánya legyen, a Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt azonban jelentősen túlmutat az egymásra következő csodás kalandok nyújtotta egyszerű élvezeten, hiszen az effajta könnyed olvasmányosságát nagyon is tudatosan építi fel a szöveg.
A Murokffy… úgynevezett kettős kódolást alkalmaz: egyszerre építi fel a kalandregény és a pikareszk (utaztató regény) műfaját és bontja le annak kliséit. Feltűnhet, hogy nagyjából ugyanazok a helyszínek ismétlődnek, hovatovább a főhős tulajdonképpen sosem jut el A pontból B-be, inkább mindig visszatér asztaltársaságához a fővárosba, hogy elmesélje hihetetlen kalandjait. Márpedig arra, hogy ezek a kalandok el vannak mesélve – ráadásul az azokban nem kis mértékben érintett és az általuk végrehajtott önprofilírozásban kiváltképp érdekelt főszereplő által –, lépten-nyomon egyértelmű jelzésekbe botlunk. Nemcsak olyanokra gondolok itt, hogy Murokffy látványosan vesz magára szerepeket, a bankártól a földesúron keresztül szinte az akasztott emberig (többször keltik a nagy Murokffy halálhírét), hanem arra is, hogy nyilvánvalóan megbízhatatlan elbeszélővel van dolgunk. Hiába csatlakozik a főhőshöz a kalandjai során többször is az asztaltársaság valamely tagja, a legfantasztikusabb események bekövetkezte előtt, vagyis amikor Murokffy váratlan módon mégis győzelmet arat az ellenlábasán, a társa teljesen motiválatlanul eltűnik a színről (jobb esetben lelép, rosszabb esetben kiesik az ablakon). Azonban az ilyen társtalanítások az elbeszélő szólam szintjén egyértelműen motiváltak: így tényleg csak Murokffy marad egyedüli tanúságtevőnek úgy az asztaltársaság többi tagja, mint az olvasó számára.
E dramaturgiáról eszünkbe juthat Háry János alakja, de talán nyomatékosabban ott munkál a szöveghagyományból valamifajta szteroidozott krúdys melankólia (már csak az utazás, az emlékezés és a női szépség toposzai kapcsán is), ahogy a filozofikusabban felforgató fejezetekben Voltaire gondolati szatíráinak nyomaira is bukkanhatunk: például az A Vénuszisták szektája vagy a Hungarooptimizmus részeknél az utópikus gondolkodás ellenpárjaként van felmutatva a hagyománytisztelet pragmatizmusa. A regényen végigvonuló archaizálás (úgy a szüzsé és a szcenika, mint a nyelvezet terén) ezért nem puszta ornamentika, hanem egy olyan pozíciót alakít ki, ahonnan más fénytörésben láthatjuk meg napjaink újdonsült tabuit, azok határai pedig derűsen feszegethetők. Tehát a regény tudatában van saját frivolitásának, mégis e szempontból leginkább abban jár sikerrel, hogy felmutassa: egy konzervatív pozícióból képes igazán szabadszájú lenni a főhős.
Persze ezt a kritikai szólamát is olyan humorral dúcolja alá, amely oldalakon keresztül tart ki és feszít egy-egy poént annak érdekében, hogy az minél maradandóbb és burjánzóbb legyen. A Pilátus konyhája című fejezetben Murokffy egy árnyékszékre menekülve felidézi magában régi nyelvészprofesszorának egyik előadását az ürülék szó etimológiájáról, és miután üldözői dulakodni kezdenek a helyiségben, a jelenet azzal a kommentárral ér véget: a mellékhelyiség „állta a sarat”. A nyelvi humor mellett ugyanakkor a mondatszerkesztés egészen kivételesen idézi meg például Szomory Dezső stílusát az összeölelkező, egymáson átfonódó szóképekkel és azzal, hogy egy hasonlat hasonlatában is találunk egy újabb hasonlatot. Ez a talán bonyolultnak ható nyelvezet azonban nem a kalandok befogadhatósága ellen dolgozik, hanem maga is egy kaland – úgy is mondhatnánk, kettőt kapunk egy áráért.
Pataki Tamás: Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2018
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 7-i számában)
