Mielőtt gyerekeim születtek, idilli kép élt bennem arról, hogyan olvasok majd mesét nekik, miközben ők hozzám simulnak, és türelmesen végighallgatják az aznapi meseadagot. A tapasztalat természetesen áthúzta a számításaimat, és egyelőre a kétéves fiam folyton ismétlődő „képelemző” beszélgetéseiben merül ki. Ezért is örömteli esemény a változatosságra vágyó felnőtt számára, ha bővül az ezerszer átlapozott „rágható” könyvek polca egy olyan kötettel, amely már jobban fejleszti a gyerek finommotoros képességeit. Szerencsére a fiam nagyon szereti a könyveket, szeretettel viszonyul hozzájuk, így nem féltem becsempészni könyvei közé Csóka Ferenc legújabb, idén megjelent meseregényét.
Még aznap felfedezte a Színország lovagja című kötetet, mely a felvidéki író, festő, zenész Szivárvány lovagjának kalandjait megörökítő három meseregényét (a Szivárvány lovag 2000-ben, a Szivárvány lovag újabb kalandjai 2005-ben, a Szivárvány lovag legújabb kalandjai 2009-ben került az olvasók elé a Lilium Aurum Kiadó gondozásában) egyetlen kiadványban egyesíti, lezárva azt egy csodás, szerelmes befejező mesével.
Neki is láttam volna a felolvasásnak, de egyértelművé vált számomra, hogy elsősorban az illusztrációk keltették fel a fiam figyelmét. Szmola Gábor, a jelenleg tetoválóművészként dolgozó nagymegyeri fiatalember alkotásai teljesen lenyűgözték. Szmola illusztrációi összhangban vannak a kötet hangulatával, nyelvezetével: erőteljes színek, határozott vonalvezetés, realista ábrázolásmód jellemzi azokat. Nem hagy túl sok feladatot a képzelőerőnek, hiszen találóan emeli ki a központi jeleneteket, vagy éppen összegzi a meséket egyetlen alkotásban. Az előző kötetektől eltérően az új kiadásban nem szerepelnek karikatúraszerű, kisgyerekes rajzok.
A főszereplő fejlődéstörténetét, gyermekből felnőtté, Hajnalpírból Szivárvány lovaggá válásának kalandjait mutatják be a különálló, vidám, de sok esetben mély társadalomkritikával átszőtt történetek. A lovag kalandjain keresztül találkozunk ideális világunk alternatív másának, Színország palettájának nagyon sok színfoltjával, egyéniségekkel, ahol „az emberek jelleme nem fehér, és nem fekete”. Akár tanmeseként is tekinthetnénk rájuk.
A többnyire rövid, egy-két oldalas fejezetek nyelvezete és szerkezete modern, de hangulatukban, történetalakításukban sok esetben idézik egy-egy ismert népmese vagy műmese sajátosságait, meseelemeit. Viszont mindez csak szemfényvesztés, hiszen a szerző váratlan fordulatokkal, vagy éppen sorok közé rejtett iróniával „vágja nyakon” az olvasó felismerését, igyekezve mellőzni a közhelyeket.
Csóka Ferenc mesetrilógiája kellemes olvasmány, amelyet a klasszikus mesék megismertetése után adnék oda gyermekeimnek. Ajánlom minden felnőttnek vagy gyermekét olvasásra ösztönző szülőnek, akiknek vágya a „fehérség”, a „tökéletes jóság” elérése. Azoknak is ajánlom, akik még nem ismerték fel, hogy ez a tökéletesség nem létezik, mint ahogyan Csóka Ferenc is írja: az ember „esendő, vágyó, szenvedő, bosszankodó, unatkozó, szerető és nemszerető lény”. De hagyjuk a közhelyeket…
Csóka Ferenc: Színország lovagja, Vámbéry Polgári Társulás, 2020
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.)
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.