– Mióta szervezik önök a kiállítást?
Börcsök Anna: Magát az eseménysorozatot hat éve kezdte el az alapító csapat. Már az első megkeresésükkor tudtam, hogy egyedül nem lennék képes erre a feladatra. Szerencsére akkor már volt egy jól megszokott csapatunk a lányokkal, így nem volt kérdés, hogy együtt dolgozzunk a jövőben is. Úgy gondolom, hogy nagyon jó csapat lettünk, hiszen immáron harmadik éve szervezzük közösen az Ékszerek éjszakáját Budapest különböző helyszínein, és büszkék vagyunk arra, hogy sikerült nemzetközi szintre emelni az eseményt.
– Miért érezték fontosnak, hogy külföldi alkotókat is bevonjanak a kiállításba?
B. A.: Szerettünk volna egy olyan kiállítást létrehozni, ahol a magyar és nemzetközi alkotók egyszerre vannak jelen. Legfőbb célunk a magyar kortárs ékszerek megismertetése, nemcsak hazai, hanem külföldi platformokon is. Azon dolgozunk, hogy minél nemzetközibb legyen a magyar kortárs ékszer és nemcsak itthon, hanem külföldön is tudjanak és beszéljenek rólunk.
Neuzer Zsófi: Az pedig kifejezetten különleges, hogy olyan külföldi, szakmabeli tervezők látogatnak el a kiállításokra, akikkel a hazai alkotók is képesek kapcsolatot kiépíteni. Visszajelzésükből pedig további inspirációt és motivációt nyerhetnek.
– Hogyan választják ki, hogy mely alkotók szerepelhetnek a kiállításon?
B. A.: Az eseményt egy rendkívül alapos tervezés előzi meg. Először is meghirdetünk egy nemzetközi pályázatot, amelynek köszönhetően számos országból, többek között Kínából, Amerikából, valamint Ausztráliából is jelentkeznek tervezők. A pályázat meghirdetését követően felkérünk egy zsűrit, hogy válogassák ki azt a csaknem negyven tárgyat, amelyek helyet kaphatnak a bemutatón. Úgy gondoljuk, hogy nagyságrendileg ez az ideális és befogadható mennyiség.
N. Zs.: És természetesen a magyar alkotóknak is segítség, amikor van egy irányvonal a meghirdetett pályázatnak köszönhetően, amelyben friss tárgyakat tudnak létrehozni.
– Változtattak a kiállítás menetén az első három évhez képest?
B. A.: Igen. Míg az előttünk lévő generáció szervezése alatt állt a rendezvény, addig a kiállítások több helyszínen, mondhatni Budapest egész területén zajlottak. Mi is hasonlóan képzeltük el a koncepciót, azonban a nemzetközi színtér beemelésével a központi kiállítás kapott nagyobb hangsúlyt. Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy minden második évben szervezünk kisebb kiállításokat a megszokott központi kiállítás köré. Emiatt tavaly például csak egy helyszínen, a Ráth György-villában volt a bemutató, amely egy nagyon impozáns közeg volt, hiszen gyönyörűen hatottak a régi szecessziós tárgyak között beékelődve ezek a kortárs ékszerek.
N. Zs.: Fontosnak tartjuk, hogy kétévente frissítsük a kiállítások közegét, ezzel egyrészt nagyobb figyelmet tudunk generálni, másrészt hagyunk időt az alkotóinknak tervezni, felkészülni az újabb kiállításra. Számunkra nagyon fontos, hogy mindenki megkapja azt a figyelmet, amit megérdemel, ennyi idő alatt pedig kellően fel tudunk mi is készülni nemcsak a központi, hanem a kisebb, kísérő kiállításokra is.
– Hány kísérő kiállítás várható az idei évben?
N. Zs: Összesen harmincat szervezünk Budapest különböző pontjain. Kezdetben ezeket a kísérő kiállításokat főként a hazai alkotók miatt tartottunk fent, annak érdekében, hogy lehetőséget biztosítsunk külföldi ékszertervezőkkel való közös munkára. Büszkék vagyunk arra, hogy kezd organikusan átalakulni és határon túli alkotók is egyre nagyobb számban keresnek fel minket, hogy hadd vegyenek rész ezeken a kisebb kiállításokon is.
– Hogyan kellett alkalmazkodniuk a vírushelyzethez?
B. A.: Tudtuk, hogy az idei év más lesz mint a többi, hiszen személyesen nem tudnak jelen lenni a külföldi alkotók. A kiállítás ezen része online térbe helyeződik át, ahol a határon túli ékszertervezők érdekes előadásokkal várják az érdeklődőket. Sajnos a hazai alkotóknak sem lesz ugyanolyan élmény, mint ahogyan azt megszokhatták. Ez nekünk is fáj, hiszen óriási siker, amikor képesek vagyunk Magyarországra hívni olyan szakmabelieket, akik hatalmas energiákat mozgatnak meg nem csak bennünk, hanem a magyar alkotókban is. Ettől függetlenül alkotásaik megtekinthetők lesznek a kiállításon, személyük pedig zoom meeting (videókonferencia) formában lesz elérhető.
– Az idei év hívószava a 0–/Zero negative. Mit jelent ez pontosan?
B. A.: Mikor kialakult bennünk ez a hívószó, még nem volt vészhelyzet a világban. Törekedtünk arra, hogy legyen egyszerű és könnyen kimondható.
N. Zs.: Fontos, hogy semleges, de mégis olyan legyen, amelyre szívesen alkot az ember egy tárgyat.
B. A.: A nulla negatív szókapcsolatról elsősorban a vérre és vércsoportra asszociáltunk. Aztán továbbgondolva rájön az ember, hogy a nulla is egy értelmezési lehetőségként szolgálhat, hiszen van, de mégsincs. Az ékszer is egy kicsit ilyen, hogy nélküle is jó, de minek nélküle élni?
– A bekövetkezett helyzet miatt számítotok olyan tárgyakra, amelyek a vírusra reflektálnak?
B. A.: Igen, van ilyen is. Persze nem akarunk még elárulni semmit, de úgy gondoljuk, hogy vannak bizonyos ékszerek, amelyekben meg fogják látni a látogatók is a vészhelyzet adta inspirációt.
– Ha jól tudom nemcsak szervezőként, hanem alkotóként is jelen vannak a kiállításon. Hogyan választják ki, hogy mi legyen a következő szín–anyag–forma kombináció?
N. Zs.: Először meghatározunk egy témát vagy közeget, hogy hol fog ez az ékszer időben, térben és a testen megjelenni. Ez fogja megszabni, hogy mennyire legyen művészi vagy éppen dizájn darab a következő ékszer. Sokszor fel kell tennünk magunknak olyan kérdéseket is, mint például: kényelmes legyen vagy lehet merészebb darab, elterelje a figyelmet vagy épp kiemelje azt, ami rajtad van. Persze van olyan is, amikor annyira belemerülünk az alkotási folyamatba, hogy képesek vagyunk ledobni magunkról a gátakat és a végén kisül egy olyan ékszer, amely teljességgel téged tükröz és megállja a helyét a platformon is.
B. A.: Nálam az adott téma dominál, szeretem, ha van egy cím vagy a rendezvény esetében egy hívószó, amelyen el tudok indulni. A tervezést számos gondolkodás és kutakodás előzi meg, hiszen fontos, hogy megtaláljam, én miképpen tudok kapcsolódni az adott témához. Ezután látok neki a modellezésnek, majd a hosszú folyamat végén elkészül a tárgy. Tervezőként bevallom, hogy az alkotási folyamatot élvezem a legjobban.
– Melyik a legextrémebb darabjuk?
B. A.: Nekem, azt hiszem, a vécédeszkás kollekcióm, amely a „hétköznapi szentség” adta inspirációmból született. Úgy gondolom, hogy a mai világban egyre inkább az online térben próbáljuk reprezentálni a hétköznapjainkat. Egy-egy Instagram-posztnál is nagyon fontos, hogy a legjobb oldalunkat láttassuk, de valójában ezek hamis képek. Miért nem lehet azokat a tabukat is elfogadni, amelyek az ember mindennapjaihoz tartozik? A vécéülőke, úgy gondolom, hogy erre a problémára nagyon jó reflexió volt.
N. Zs.: Először sokkolóan hathat Anna vécédeszkás kollekciója, de amikor megértjük a mögöttes tartalmat, akkor egy nagyon impozáns ékszer tárul elénk.
Én szénből készítettem egy nyakláncot, amelyhez akárhányszor hozzáérünk megfogja a kezünket, valamint folyamatosan roncsolódik. Az ihletet Khaosz, a görög teremtéstörténet istene adta. Az alkotási folyamat is egy káosz, ahogyan az asztalra szórt zúzott szénből szépen lassan megformálódik maga a nyakék. Kiállításokon általában azonnal megragadja a tekinteteket, hiszen könnyen azonosulni lehet vele.
B. A.: Ebből is látszik, hogy a kortárs ékszereknél nem minden esetben egyértelmű, hogy milyen jelentéssel bírnak az alkotások. Gondolatindítóak és nagyon jó beszélgetések tudnak kialakulni egy-egy tárgy elemzése során. Éppen ezért mindenkit várunk a kiállításra, hiszen aktív gondolkodásra késztet, valamint mindenki megtalálja benne azt a jelentést és gondolatot, amellyel könnyen tud azonosulni.
A rendezvényről bővebben itt olvashatnak: Ékszerek Éjszakája 2020
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.