Az első nap.
Regős Mátyás kötetét fogom most a kezemben, amely a Tiki címet viseli. Elsőként az óra ketyegésének hangját utánzó szóra gondolok, „tik-tak” – mondja az óra. Talán ez is egy újabb regény, amely az időszerkezet csúfos felbontásával igyekszik az őrületbe kergetni az olvasót. A borítója viszont elvarázsol. Kellően melankolikus ahhoz, hogy máris a kedvencem legyen. Sokat mond, de még annál is többet takar. Ígéretesnek gondolom a regényt, de az első pár oldal után leteszem. Tehát a gyermekkorról szól, Erdős Vilmos a főszereplő, akinek neve akarva-akaratlanul is összecseng a szerző vezetéknevével. Talán egy önéletírás kerekedik majd ki belőle?
A második nap.
Újra kezemben a kötet, forgatom egy keveset, de nem érzem magaménak. Még mindig nincs szó benne semmilyen Tikiről, de az már kezd kirajzolódni, hogy a kőkemény gyermekkorról fog szólni a regény. Én magam is sokat gondolok vissza a gimnáziumi évekre. Szeretek az álmokban, a múltban barangolni, eljátszadozni a „mi lett volna, ha” gondolataival. Leginkább akkor erősödik fel bennem ez az érzés, amikor valami rossz történik a jelenben. Erdős Vilmost is ilyennek látom. Szeret a múltban vájkálni, amikor jelene frusztrációval teli. Mégis lerakom a kötetet újra. Nem szimpatizálok túlzottan Erdős alakjával, túl sokat és túlságosan szabadosan beszél. Kenéz Úrtól pedig egyenesen a hideg kiráz: az ember akarva-akaratlanul visszagondol régi tanáraira, akik közt biztosan akadt egy Kenéz úrhoz hasonló.
Harmadik nap.
Még száz oldal van hátra, pontosan emlékszem, mert egy, a formázásban is eltérő oldal kezdeténél hagytam abba. Dőlt betű és római egyes szám jelezte Tiki érkeztét. Tiki nem egy fikció, bármennyire is annak tűnhet első olvasásra. Tiki a megtestesült múlt, a kényszerből születő felnőtté válás metaforikus alakja. Ő Erdős Vilmos múltja, jelene s jövője is, a barát, akiből az ég csak eggyel áld. Falom a lapokat. Már éjjel van, sőt lassan hajnal – tudom, mert a madarak mindig hajnali háromkor kezdik napindító éneküket az ablak alatt. Ezen az éjszakán nem tettem le többé Tikit a kezemből. Éreztem Tiki erős tekintetét a hátamon, amikor hibáimat elevenítettem fel a múltból. Úgy éreztem, részese vagyok a történetüknek, a padon ültem, míg ők fociztak, máskor pedig együtt nevettünk Prolimama olykor visszataszító cselekedetein. Közéjük tartoztam, Zánkavilág szerves részét képeztem. Láttam őket, amikor a parton dinnyét ettek, és akkor is ott voltam, amikor „még jobban beborult az ég, és a gyerekek kezdtek elszállingózni a partról […]”. Megfigyelő voltam egy megfejthetetlen regény soraiban.
Regős Mátyás a jelen és a múlt tökéletes összemosásán alapuló időkezelésével képes arra, hogy egyszerre keltse a 12 éves gyermek és a 28 éves férfi képét az olvasóban. A Tikiről szóló történeteknek hála újabb szegmensek kerülnek felfedezésre a múltból, ezáltal pedig Erdős Vilihez is közelebb kerülhetünk, aki az agresszív és olykor antipatikus viselkedésével végül mégis az olvasó közkedvelt alakjává válik.
Már csak egy kérdés motoszkál bennem: mi célja volt a gyomorforgató jellemvonásokkal ellátott Kenéz Úrnak mindezzel? Miért bocsátotta meg minden bűnét Erdősnek, s ugyan mi célból engedte el a bűnhődés szimbolikáját is adó elbocsátás lehetőségét egy-egy történetbeszámolóért cserébe?
A harmadik napon ez is kiderül. Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki nem szeret a múltjában vájkálni, és azoknak is, akik szeretnek. Ajánlom azoknak, akik feldolgozhatatlan traumán mentek át, akik kénytelenek voltak 12 évesen felnőni, akik olyanokat éltek meg gyermekkorukban, amelyek a felnőttkorukra is kellőképpen kihatnak, és persze azoknak is, akiknek felhőtlen, gondtalan gyermekkoruk volt. Ajánlom a legjobb barátomnak, akivel hasonló történeteken mentünk keresztül, és akinek valójában köszönhetem, hogy most ezeket a sorokat írhatom. Én most legfőképpen neki ajánlom.
Dimény Lóránt a harmadik évezred első tizedének delén az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholyában talán az egyik legígéretesebb indulónak tűnt (noha ezt az „indulást” valójában egy korábban megjelent, de feledésbe merült verseskötet, valamint a Menta utáni lírai némaság formájában kell értelmezni).
Kemenes Henriette elsőkötetes nagyváradi szerző verseit személyes, érzékeny hang jellemzi. Kemény István azt írja: „Kemenes Henriette hiperérzékeny versei menedéket keresnek az élőlényeknek a fullasztóan szűkös világban, odút, ahol éppen elférünk, és még levegőt is kapunk. Teret és időt nyitnak oda, ahol azt hittük, nincs hely: kifordítják a barlangot, és zöldhatárt tesznek a hétfő és a kedd közé, hogy átszökhessünk rajta a jövőből a múltba, és vissza is, ha kell.”
„A kérdés megnyugtatóan rendeződött, az Akadémia állást foglalt, engem mégis tovább foglalkoztat a kérdés. Ki a székely? Mi a székelység legfőbb ismérve? Székely az a magyar ember, aki a Székelyföldön született? Székelyföldön, székely szülőktől? És ott is él? És ha nem a Székelyföldön, de székely szülőktől született? Vagy ha csak az egyik szülő székely? Székely az, akinek az anyja székely? Székely az, aki székelynek vallja magát?
Az Úristen nem a felhők között üldögélő szakállas öregúr pálcával a kezében, aki alig várja, hogy végre lecsapjon ránk, apróbb mulasztáson vagy égbekiáltó bűnön kapjon rajta, hanem egy önzetlenül szerető társ, aki segít kikecmeregni a bajból. Lackfi János #Jóéjtpuszi című kötete nehéz témához nyúl, a Fennvalót próbálja a mindennapi emberrel megértetni.
Izgalmas időutazásra invitál bennünket Péter László, évezredeket felölelő utazásra. Legyen szó a görög kultúráról, Dürer fametszeteiről, Leonardo Az utolsó vacsora című festményéről, Kondor Béla „hajnali szépségű” grafikáiról; mindig úgy ír a művészeti alkotásokról, hogy az adott kor eszméi, az akkori ember, művész világlátása, gondolkodásmódja is benne van.
A mondás szerint egy kép többet mond ezer szónál, és ez a megállapítás érvényes a képeslapokra is. A XXI. század embere vizuális típus: olvasás helyett szívesebben nézeget képeket, hiszen – amellett, hogy szellemileg kevésbé megterhelő – ezzel rövid idő alatt relatíve több információhoz jut. Nem véletlen, hogy reneszánszát éli a fotók és képeslapok gyűjtése, azok digitalizálása. A digitalizált képek pedig megjelennek a virtuális térben, és a közösségi oldalakon is nagyon népszerűek.
E könyv írója amellett, hogy nagyszerű, unikális költő, az irodalmat, a szakmáját remekül ismerő irodalomtörténész és esszéíró is. Esszéista hozzáállása némileg Babitséra emlékeztet, aki irodalomtörténészként is nagyot alkotott ‒ gondoljunk csak Az európai irodalom története című művére ‒, vagy Szerb Antal is eszünkbe juthat róla, pontosabban egy olyan Szerb Antal, aki nemcsak prózaíró, de lírikus is.
X. Leó pápa alatt ért tetőpontjára a reneszánsz egyház dölyfös, dőzsölő uralma, a pápa is búcsúcédulákat árult, ez a bűnbocsánati lehetőség az egyházi hatalom legjövedelmezőbb üzletágának számított. Az üdvösséggel való kereskedéssel szemben indult el a reformáció, és ezáltal lettek Luther Márton és a pápa esküdt ellenségek.
Ígér valamit az olvasónak Szabó T. Anna Szabadulógyakorlat című, harmadik novelláskötete; a novellák felmutatják a szabadulás lehetőségét a sorsszerűség sémái alól, az olvasók megtalálhatják bennük a saját életükhöz, kérdésfeltevéseikhez is közel álló forgatókönyvet...