Az első nap.
Regős Mátyás kötetét fogom most a kezemben, amely a Tiki címet viseli. Elsőként az óra ketyegésének hangját utánzó szóra gondolok, „tik-tak” – mondja az óra. Talán ez is egy újabb regény, amely az időszerkezet csúfos felbontásával igyekszik az őrületbe kergetni az olvasót. A borítója viszont elvarázsol. Kellően melankolikus ahhoz, hogy máris a kedvencem legyen. Sokat mond, de még annál is többet takar. Ígéretesnek gondolom a regényt, de az első pár oldal után leteszem. Tehát a gyermekkorról szól, Erdős Vilmos a főszereplő, akinek neve akarva-akaratlanul is összecseng a szerző vezetéknevével. Talán egy önéletírás kerekedik majd ki belőle?
A második nap.
Újra kezemben a kötet, forgatom egy keveset, de nem érzem magaménak. Még mindig nincs szó benne semmilyen Tikiről, de az már kezd kirajzolódni, hogy a kőkemény gyermekkorról fog szólni a regény. Én magam is sokat gondolok vissza a gimnáziumi évekre. Szeretek az álmokban, a múltban barangolni, eljátszadozni a „mi lett volna, ha” gondolataival. Leginkább akkor erősödik fel bennem ez az érzés, amikor valami rossz történik a jelenben. Erdős Vilmost is ilyennek látom. Szeret a múltban vájkálni, amikor jelene frusztrációval teli. Mégis lerakom a kötetet újra. Nem szimpatizálok túlzottan Erdős alakjával, túl sokat és túlságosan szabadosan beszél. Kenéz Úrtól pedig egyenesen a hideg kiráz: az ember akarva-akaratlanul visszagondol régi tanáraira, akik közt biztosan akadt egy Kenéz úrhoz hasonló.
Harmadik nap.
Még száz oldal van hátra, pontosan emlékszem, mert egy, a formázásban is eltérő oldal kezdeténél hagytam abba. Dőlt betű és római egyes szám jelezte Tiki érkeztét. Tiki nem egy fikció, bármennyire is annak tűnhet első olvasásra. Tiki a megtestesült múlt, a kényszerből születő felnőtté válás metaforikus alakja. Ő Erdős Vilmos múltja, jelene s jövője is, a barát, akiből az ég csak eggyel áld. Falom a lapokat. Már éjjel van, sőt lassan hajnal – tudom, mert a madarak mindig hajnali háromkor kezdik napindító éneküket az ablak alatt. Ezen az éjszakán nem tettem le többé Tikit a kezemből. Éreztem Tiki erős tekintetét a hátamon, amikor hibáimat elevenítettem fel a múltból. Úgy éreztem, részese vagyok a történetüknek, a padon ültem, míg ők fociztak, máskor pedig együtt nevettünk Prolimama olykor visszataszító cselekedetein. Közéjük tartoztam, Zánkavilág szerves részét képeztem. Láttam őket, amikor a parton dinnyét ettek, és akkor is ott voltam, amikor „még jobban beborult az ég, és a gyerekek kezdtek elszállingózni a partról […]”. Megfigyelő voltam egy megfejthetetlen regény soraiban.
Regős Mátyás a jelen és a múlt tökéletes összemosásán alapuló időkezelésével képes arra, hogy egyszerre keltse a 12 éves gyermek és a 28 éves férfi képét az olvasóban. A Tikiről szóló történeteknek hála újabb szegmensek kerülnek felfedezésre a múltból, ezáltal pedig Erdős Vilihez is közelebb kerülhetünk, aki az agresszív és olykor antipatikus viselkedésével végül mégis az olvasó közkedvelt alakjává válik.
Már csak egy kérdés motoszkál bennem: mi célja volt a gyomorforgató jellemvonásokkal ellátott Kenéz Úrnak mindezzel? Miért bocsátotta meg minden bűnét Erdősnek, s ugyan mi célból engedte el a bűnhődés szimbolikáját is adó elbocsátás lehetőségét egy-egy történetbeszámolóért cserébe?
A harmadik napon ez is kiderül. Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki nem szeret a múltjában vájkálni, és azoknak is, akik szeretnek. Ajánlom azoknak, akik feldolgozhatatlan traumán mentek át, akik kénytelenek voltak 12 évesen felnőni, akik olyanokat éltek meg gyermekkorukban, amelyek a felnőttkorukra is kellőképpen kihatnak, és persze azoknak is, akiknek felhőtlen, gondtalan gyermekkoruk volt. Ajánlom a legjobb barátomnak, akivel hasonló történeteken mentünk keresztül, és akinek valójában köszönhetem, hogy most ezeket a sorokat írhatom. Én most legfőképpen neki ajánlom.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.