Szavak nélkül búcsúzkodtam édesanyámtól, amikor kamerán keresztül kellett végignéznem végtelenségig nyúló szenvedését. Maró fájdalom öntött el, miközben én Budapesten, ő pedig Tatabányán egyedül, egy száz négyzetméteres lakásban próbálta legyőzni az istenek által ráruházott végzetét. Szavak nélkül bámultunk egymásra. Pedig annyi mindent mondtam volna neki. Többek között azt, hogy amikor bántottam is, végtelenül szerettem. Vagy hogy még mindig ő az egyetlen, aki megeheti a kakaós csigám közepét. Ha akkor került volna kezembe Döme Barbara novelláskötete, nagy valószínűséggel felolvastam volna neki a Szó nélkül című novellát, amelyben az a fajta anyai szeretet domborodik ki a sorok közül, mint ami köztünk is van.
Talán szavak nélkül valóban egyszerűbb lenne összefoglalni mindazt, amely az Angyalt reggelire kötethez fűzött várakozásaimat felülmúlva várt rám a könyv 175 oldalán. A borító első pillantásra egy bájos, talán szerelmi történetekkel tarkított, a transzcendens világban mozgó novellákat ígér, amelyek melegséggel és a finoman megkomponált sorokkal ragadja ki a mindennapi életből az olvasót. Döme Barbara munkásságát ismerve azonban sejteni lehet – amint azt a kötetcím is ígéri – a lágy külső egy, a kegyes hazugságoktól mentes kötetet takar, és ami valójában vár ránk, az a letaglózó, felkavaró gondolatok naturalista szemléltetése, amely mostanra az írónő védjegyévé vált. A torokszorító és olykor bizarr tragédiák mellett a groteszk, valamint az abszurd műfaji sajátosságainak vonásait is viselő novellák némiképp csillapítani próbálják a felkavaró érzést – már amennyire ez lehetséges.
„Ezt a kötetet biztosan nem ajánlanám senkinek. Kész önsanyargatás olvasni! Úgy érzem, hogy megfulladok a sorok között” – gondoltam magamban a kötet első, Semmi a mindenségben című ciklusa után. Nagy levegő, bátorság. Ez kell ahhoz, hogy a második ciklusba belevágva újra és újra átélhessünk olyan mély intenzitású érzelmeket, amelyek lelkünk legféltettebb bugyraiban is képesek utat törni és felszínre hozni valódi gondolatainkat. Ez egy önismereti folyamat, amelyben az olvasó novelláról novellára lépkedve ismerheti meg igazán mindazt, ami a lelke mélyén lakozik. Az elvesztegetett szerelmek okozta csalódás, a ki nem mondott szavak és az évek során elfojtott könnyek garantáltan utat törnek maguknak a felszínig.
Aztán a végéhez érünk és azon gondolkozunk, hogy vajon miért nincs tovább. Talán önsanyargató lény az ember, vagy csak szeretünk szenvedni, és szenvedélyesen élni. Bármelyik is legyen, hálával tartozom Döme Barbarának, hogy megmutatta nekem, milyen a kompromisszumok nélküli alkotás, milyen a szavak nélküli búcsúzás.
(Döme Barbara: Angyalt reggelire. Orpheusz kiadó, 2021, Budapest)
Dr. Szilágyi Mária építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök és dr. Antal Szilárd rendező, egyetemi tanár előző művében – az újvidéki Mária neve római katolikus templom falain található feliratok feltérképezésével – egy időkapszulát nyitott meg, amelyben a megjelenő „graffitik” mögött (feltehetően) meghúzódó érdekes élettörténetek és a történelmi kordokumentumok/tények összefüggéseit vizsgálva összetett társadalmi helyzetkép körvonalazódott.
Vannak olyan találkozások az életünkben, amelyeket valamiért rendkívülinek értékelünk. Sőt, lényegében minden emberi találkozás ilyen, ott él tovább az emlékeinkben és ismétli önmagát. Ilyesmiről olvashatunk a kultikus és különleges Beszélgetések Sheryl Suttonnal című Pilinszky János-műben is.
A magyar nyelv értelmező szótára szerint az atmoszféra kifejezés átvitt értelemben való használata szellemi légkört, (köz)hangulatot, környezetet jelent. Innen nézve pedig nem is találhatnék jobb kifejezést Veres Erika tavaly megjelent, Duett a sárban című első kötetének jellemzésére.
Ha csupán egyetlen könyvet kellene ajánlanom a szerelem és a házasság „természetrajzáról”, Márai Sándor 1941-ben írt mélylélektani drámája, Az igazi lenne az. Olyan mély emberismerettel megírt regény, hogy az ember lánya csak pislog, miként is tehetett szert ennyi tudásra és tapasztalatra az író, noha csupán negyvenéves lehetett a könyv megírásakor. Az igazi – és folytatása, a Judit… és az utóhang – „csak” egy szokványos, zátonyra futott házasság története a férj, a feleség és a szerető szemszögéből, ám a regény szinte minden mondata tananyag lehetne, ha létezne képzés az emberi kapcsolatokról.
Hogyan emlékezzünk a múlt nehézségeire, küzdelmeire egy olyan világban, ahol minden ránk zúduló impulzus azonnali eufóriaérzést és mindenekelőtt könnyedséget ígér? Hogyan idézzük fel elődeinket, amikor már senki sem akar példát venni? Ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ a Zrínyi Kiadó tavaly elindult ifjúsági sorozata, amelynek legújabb kötete Tallián Mariann II. Rákóczi Ferenc életét feldolgozó A szegények fejedelme című regénye.
A lehallgatott beszélgetésekből egy nagyon imponáló, lenyűgöző és határozott egyházvezető, ugyanakkor egy együttérző és gondoskodó atya képe bontakozik ki – mutatott rá Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron múzeum vezetője azon az online beszélgetésen, amelyet a Nagy Mihály Zoltán és Denisa Bodeanu által jegyzett (Le)hallgatásra ítélve. Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957–1960) című kötet kapcsán tartottak, a Márton Áron Nagykilenced keretében.
Milyen lehet egy száműzetés? Ma már azt hiszem, az önkéntes száműzetés jut eszünkbe ennek kapcsán, amiben sokunknak volt-van része napjainkban is. Az irodalomban ennél talán mélyebb, történelmileg mindenesetre terheltebb korszakokkal kapcsolódik össze a kérdés, még a kortárs irodalmi feldolgozásokban is.
A kakukknővér címmel Vári Fábián László hetvenhat ruszin és ukrán népballadát nyújt át a magyar olvasónak, és ad vissza a ruszin és ukrán közösségnek azzal a minden kicsinyességen felülemelkedni tudással, hogy íme, veletek élünk, és becsüljük az értékeiteket: könyvbe foglaljuk egy olyan nyelven, amelynek szavai kimondásáért szülőföldünkön épp büntetést készülnek ránk kiszabni.
„Mindig is voltak férfiak, akik csalják a feleségüket… Tudomásul kell venni, és kész” – állapítja meg a hősnő Anna Gavalda első regényében, akit két gyerekkel elhagyott a férje. Jó témát választott az írónő, a megcsalás mindenkit érint, mert vagy megcsaltak már, vagy épp mi csaltunk meg valakit. De vajon ez lenne a legnagyobb bűn egy férfi -nő kapcsolatban? Vagy mi a jobb: ha elhagynak, és esetleg kezdhetünk új életet, vagy ha boldogtalanságban élünk egymás mellett?