Másfél évvel a Polcz Alaine-ről közreadott kötet után, Alaine 100. születésnapjára megérkezett annak párdarabja, Szávai Géza személyes emlékekkel dúsított fotókönyve, Az élet és Mészöly Miklós – a templom és kilincse címmel.
A kötetben szereplő több mint száz színes és fekete-fehér fotó javát, néhány kivételtől eltekintve, Szávai vagy felesége, Ilona készítette. Időskori, utolsó darabok Mészöly Miklósról, pózokba merevedettség nélküli, spontán pillanatok gyűjteménye amatőr fotókon rögzítve. Jó részük a bemozdulás miatt homályos, sötét vagy épp olyan, mint a címlapon is: túlexponált, fehérre égett. Érzetre több a kevésbé jó minőségű fotó, mint az Alaine-kötetben; szűkebb lehetett a merítés. Mészöly 2001-es halála miatt hat évvel kevesebb idő jutott Szávainak, mint az Alaine-nel való barátságból, ami legintenzívebben életük utolsó másfél évtizedét ölelte fel. Egyrészről a kisoroszi nyaralószomszédság okán, másfelől a Szávaiék által 1994-ben alapított Pont Kiadó kapcsán, amely Alaine számos könyvét megjelentette. A közös munka többrétegű volt, például Polcz Alaine gyermekkori barátnőjén keresztül az erdélyi kis falu, Kide régi történeteinek dokumentálója is Szávai Géza volt, aki Alaine kérésére végigfotózta a települést. Az életed, Bíró Berta címmel megjelent beszélgetéskötet, amely címadásával Szávai dilógiáját is inspirálta, ugyancsak a Pont Kiadónál debütált. Ahhoz képest azonban Szávai nem beszélgetéskötetet vagy riportkönyveket állított össze az ismert házaspár egy-egy tagjának aktív részvételével, hanem lelkes hobbifotósként a birtokában lévő sok ezer fotográfia között válogatva szerkesztett egyfajta személyes Mészöly-, illetve Polcz Alaine-történetet, ezzel a két kötettel adózva életük eme közös szakaszának.
Nem jelentős eseményeket gyűjtött össze, „csak” a mindennapiságban fülön csíphető élet egy-egy kimerevített pillanatát. Erdei séták emlékeit, baráti ücsörgést a kertben, palack borok mellett könyvekről diskurálva. Mészöly hófehér haja kissé szélfútta, odakint általában műszálas, sötétkék szabadidőruhát visel, oldalán két ikonikus fehér csík, esetleg kockás favágóinget. Felolvasáshoz zakó, kigombolt ing, nyakkendő soha.
A helyzet az, hogy mindig jó belesni a kulisszák mögé, megpillantani egy-egy ilyen önfeledt élethelyzetet. A városmajori lakásból kiszakadni áldás volt Mészölyéknek a Szentendrei-sziget érintetlen ártéri erdejébe, ahol a homok nem enged a huncut úri virágok akaratosságának, és csak termi az ősfűben a maga csökönyös vadvirágálmait. Mészölyt gyönyörködtette ez a változatosság és szívós ős-eleven, ennek otthonossága pedig átjön a fotókon. A természethez fűződő viszony tekintetében egyfajta prémondás fiúattitűdöt is tulajdonít neki a szerző, aki ezen a kevés igényű helyen a kicsiből is eleget tud kivenni, ellátja magát és a jég hátán is megél.
Kisoroszi előzményeiből, a szekszárdi kisfiú anyjához fűződő viszonyából, apja tragédiájáról csak jelzésértékű villanásokat kapunk, inkább csak hangulatokat, magyarázatképpen egy-egy kiválasztott fotó mellé. Nem kalauzol végig tényszerűen az életrajzon, de lebök néhány jelzőkarót, amik idáig vezetnek, miközben kiemel egyes szegmenseket.
Izgalmas kitekintést tesz Mészöly politikai elképzelései felé; naiv lelkesültsége az idő tükrében tanulságos, ahogy az ellentmondás is, ami az úgynevezett irodalmi élet és az írás végtelenül magányos aktusa között feszül. „Az olvasók műveket olvasnak, nem mozgalmakat” – figyelmeztet Szávai, és bátran hihetünk élettapasztalatának. Üdítő ez a töprengő filozofálgatás, amivel nem akar harsányan előtérbe kerülni, de végig fenntartja a figyelmet.
A könyv másik erénye, hogy nem bizalmaskodik. Mivel többé-kevésbé ismerem Mészöly Miklós és Polcz Alaine munkásságát és élettörténetét, hamar telítődni tudok attól, amikor egy szerzőnél már ezerszer olvasott részletekben, legbensőségesebb élményeikben tapicskolunk, sebeikben vájkálva. Alaine kapcsán általában a fő topik a fronton megélt gyötrelmek vagy a gyermektelenség, Mészöly esetén hűtlensége vagy az időskori leépülés. Szávai ilyen tekintetben figyelmes. Nem állítom, hogy könyve sosem hallott, újszerű megvilágításba helyezett történetekkel gazdagítja a Mészöly-kutatást, de nem is akar intimpistáskodó megmondóemberként sztorizgatni általa jól ismert emberekről, a fenti tárgykörökben. Sőt, kifejezetten diszkrét és távolságtartó, óvó-féltő szeretettel ír a bensőséges viszony ellenére. Ezt a szép tartózkodást a kötet végéig elviszi, hogy ott sajnos egyetlen, fájdalmasan szükségtelen kórházi jelenettel csapja agyon az egészet; itt az olvasó elfordul, és egy darabig másfelé néz.
A legnagyobb bűne azonban mégsem ez, hanem egyetlen mondat, miszerint – még idézni is fájdalmas – a Saulus „nem is nagy, nem is túl fontos regény”. Ne írjon le ilyet, Géza, az Isten szerelmére, ne írjon le, és azt se, hogy „par excellence” – soha többé!
No, talán szigorú vagyok a kötettel, pedig fanyalgás nélkül szeretem. Tetszik az őszintesége, ahogy a koncepció is. Egy eleget látott, idős úr válogat, és igyekszik megszűrni, kimenteni az idő szaladó habjaiból azt, amit értéknek vél. Ismerte Mészölyt, tudja a helyét, a jelentőségét, és az olvasót kívánja gazdagítani azzal, hogy nem hagyja elveszni ezeket a talán kevésbé kimagasló képi pillanatokat, apró kis emlékbolyhokat sem, mert ez is számít, ebből is vagyunk, ezekből áll össze egy élet. Nem kell mindig tökéletesnek, megérinthetetlennek és elérhetetlennek lenni, fotónak sem, emléknek sem, még Mészöly Miklósnak sem, csak ezt mostanában elfelejtjük. Szávai Géza könyve a filterekkel módosított és eszményire retusált örök szépség birodalmába kopogtat be, mosolyogva, mezítlábasan, lekvármaszatos arccal. Rövidnadrágja szakadt, ahogy beugrott a kerítésen, és keresetlen nyíltsággal, huncut mosollyal kérdi: „Kezit csókolom, a Miklós itthon van?”
„Itthon, hát persze. Szaladjatok csak, fiúk!”
Szávai Géza: Az élet és Mészöly Miklós – a templom és kilincse, Pont Kiadó, Bp., 2022
