Szilágyi Diána: Riválisok nagy találkozása

A repüléstörténeti múzeum csak a Két legenda találkozása hívócímmel hirdeti a szeptember 13-ig még látogatható kiállítását. Hirdethetnék akár a két rivális találkozásaként is, hisz a második világháború után 75 évvel az aviatika szerelmesei világszerte még mindig azon vitatkoznak, hogy a két kiváló, együléses vadászgép közül melyik volt az eredményesebb, a tökéletesebb szerkezet. Most a szolnoki Reptár fedett kiállítóterében – a Krakkói Lengyel Repülési Múzeum kölcsönzésében – egymás mellett csodálhatjuk meg a második világháború két legismertebb vadászrepülőjét, a brit gyártmányú Spitfire-t (pontosabban egy ’44-es Supermarine Spitfire LF Mk. XVI E AU–Y-t, amely példány szerepelt az Angliai csata című filmben is) és egy Messerschmitt Bf–109 G-t.

Ez utóbbi típust használta 1942-től a magyar légierő is, sőt, miután a Magyar Waggon- és Gépgyár (MWG) megkapta a repülő gyártási licencét, rövidesen Győrben is gyártani kezdték a sárkányt, a gép törzsét, majd a berepüléseket is magyar pilóták végezhették az új gépekkel. Itthon csak Me 109-esként vagy Messzerként emlegették tervezőmérnöke, Wilhelm Emil Messerschmitt családnevének rövidítése után, ám a nemzetközi szakirodalomban inkább Bf 109-ként hivatkoznak rá, hisz eredetileg a Bayerische Flugzeugwerke augsburgi, majd regensburgi gyárában készült. Hazánkban egyetlenegy sem maradt épen ebből a géptípusból, ezért is különleges lehetőség, hogy most megtekinthetik a látogatók.

A Spitfire, a másik legenda, a brit gépgyártás egyik büszkesége, mely híres volt jól kormányozhatóságáról, fürgeségéről, amit többek közt könnyűségének, áramvonalasságának, nagyszerű Merlin motorjának és különleges szárnyainak köszönhetett. A keskeny, rendkívül vékony, ellipszis alakú alsó szárny újításnak számított a 30-as évek végén, amikor inkább a sok fémben és a robusztusságban hittek. Nagy magasságban is gyors volt, de tudott „lopakodni” is, ha kellett, felhasználva a váratlanság erejét. Álcázószíneivel a háború során sokat kísérleteztek – állítólag még a rózsaszín is felmerült –, de főképp a szigetország borongós felhő- és üde földszíneire, zöldre, barnára, szürkére és opálos kékre festették; Szolnokon jelenleg lengyel színekben pompázik.

Ami a kamuflázst, az álcázószíneket illeti, nem maradt le mögötte a tekintélyes vetélytárs, a Messzer sem. A sivatagban például vöröses homokbarnára festették a testet, míg az orr fehér, a has kékes volt. A kiállítási darab szürkészöld, felhőszínekre restaurált példány, amely 1999-es kiemeléséig 55 éven át pihent egy észak-lengyelországi tó fenekén.

Egymás mellé állítva feltűnik sok egyéb hasonlóság is a két gépmadár között. A közel azonos méret, a karcsú, keskeny alsószárnyas elrendezés, noha a német gép kevésbé lekerekített, szögletesebbnek hat; elég, ha a pilótafülke kialakítására vagy a szegecselt héjszerkezetre pillantunk. Praktikus „kiegészítői”, a szárnyprofilon elhelyezkedő féklapok is közelről megfigyelhetők, amelyek alacsonyabb sebességnél, például a landolás során segítették a könnyebb kormányozhatóságot; ugyanez a Spitfire-ről nem mondható el.

Az itt látható, Gustavnak is becézett Messzer egy G-modell, amely a legnagyobb számban gyártott 109-es volt, 1942-től alkalmazták Európában és Észak-Afrikában. 120 lóerővel erősebb volt, mint a korábbi, F-modell, a Friedrich, propellerlapátjai szélesebbek, és erős Daimler-Benz motorjának köszönhetően majdnem 600 km/ órával hasította az eget, de a JG 27 ászpilótája, Franz Stigler visszaemlékezései szerint a pilóták mégis kevésbé kedvelték, mint az F-eket. Légi harcban ugyanis gyengébb volt, hisz a nagyobb sebesség miatt a fordulósugara is nagyobb lett, ami a tüzelési pozíció elérésének szempontjából jelentett hátrányt, de a felszállásnál is vigyázni kellett vele, mert ha a pilóta hirtelen túl nagy löketet adott a motornak, a gép átbillent, és a feje tetejére állt a kifutópályán. Ennek ellenére még így is kiváló vadászgép maradt, amelynek a világ legtöbb légi győzelmét tulajdonítják. A háború alatt ebből került ki a gyárakból a legnagyobb darabszám, talán mert erre az időre már kiforrott a sorozatgyárthatósága, amely egyszerű és gyors volt, ezért viszonylag olcsóvá is tette.

A hangárban egyébként megcsodálhatunk egy másik gyönyörű fémmadarat is, amely szintén Willy Messerschmitt konstruktőrnek és csapatának zsenialitását dicséri: egy kecses, kobaltkék Bf 108 „Taifunt” (Nord 1002), amely eredetileg egy négyüléses, egymotoros sport- és túrarepülő volt, viszont gyorsasága és kezelhetősége miatt kisegítő feladatokra a háborúban is bevetették, például futárként vagy felderítőként; még a Magyar Királyi Honvéd Légierő is rendszeresített belőle néhány darabot. Tekinthetjük ezt a Bf kísérleti modelljének is, hisz jó pár műszaki paraméterét felhasználták később a vadászgépnél is. Ez a konkrét darab azonban már egy késői modell; Franciaországban készült és Renault-motorral ellátott példány.

A mintegy 3000 négyzetméteres kiállítási csarnok számos, műszaki szemmel izgalmas csemegét felvonultat, csillagmotorokat, hajtóműveket, két MiG-katapultülést, lokátorokat, de olyan, laikus érdeklődők számára is figyelemre méltó darabokat is, mint a magyar tervezésű, pilóta nélküli felderítőgép prototípusát, a K-001 Denevért, amely Vég Pál lenyűgözően elszánt és merész konstrukciója, egy kivételes projekt. Ahogyan kivételes a teljes Góbé vitorlázógép-család, vagy a Lepke is, amely a zseniális Rubik Ernő nevéhez köthető. A magyar repülés történetének különleges, megbecsülésre méltó darabjai ezek, melyek történetét a tárlat színvonalas részletességgel mutatja be.

Csakúgy, mint a magyar katonarepülés történetét ismertető gyűjtemény, amely a gyönyörű, letisztult formavilágú múzeumépület, a 170 éves Indóház másik szárnyában kapott helyet. A tárlat számtalan fotót és relikviát vonultat fel; pilótasapkákat, jelvényeket, bevetési naplókat, egyenruhákat, fegyvereket és személyes tárgyakat egyaránt. Érintőképernyős információs felületeken és gazdag grafikájú tablókon ismerhetjük meg a kiállított darabok és néhai tulajdonosaik lenyűgöző életútját.

A magyar űrrepülés sokat emlegetett legendájára, Farkas Bertalan űrutazására – amelynek egyébként idén májusban volt éppen a 40. évfordulója – szintén megemlékeznek. Látható az öltözete, személyes tárgyai, sőt a Reptár külső helyszínén, a parkjában megtekinthető az az L–29-es „Delfin” típusú sugárhajtású repülő is, amelybe fotók tanúsága szerint országos körútját járva 1980 nyarán a Szolnoki Kilián György Repülőtiszti Főiskolán, egykori iskolájában ismét beült.

Ha már kijutottunk a csarnokból, rögtön a különleges festésű repülőkbe botlunk, amelyektől nehéz lesz a gyerekeket elvonszolni – hacsak nem veszik észre a sajnos árnyéktalan, de legalább fantáziadús, repülős tematikájú játszóteret. A sastollas Csőrike, a két Cápeti: mind egy-egy látványos, a repülés szerethető, vidámabb oldalát megmutató darab, amely az itt felsorakozott legtöbb tárgyról ugyebár nem mondható el. Kint lokátorok, rakéták és egyéb földi légvédelmi eszközök mellett szovjet gyártmányú Mi helikopterek is megfigyelhetők.

A magyar katonai repülés története az ötvenes évektől komoly összefonódást mutat a szovjet iparral, így érthető, hogy a Reptár elég impozáns MiG-kollekcióval büszkélkedhet. Az 50-es évektől gyártott modellek közül többek között láthatunk itt vasakat a 15-östől a 23-asig, de kint van a híres MiG–29-es vadászrepülő is.

A hangárban egyébként az érdeklődők némi extra fizetség ellenében bele is ülhetnek a MiG–21-es egy kétüléses, gyakorló változatába, ahogy egy barátságos, kanárisárga JAK–52-es is kipróbálható. Aki ettől is nagyobb adrenalinlöketre vágyik, az „vezethet” MiG–29-es szimulátort, esetleg becsatolják egy pilótakiképző 3D karikába, és máris zuhanórepülésben érezheti magát. A repülés élményét kínálja a 4D-s mozi is, de bevallom őszintén, szívem alatt a kisfiammal én csak ámuló nézője mertem lenni ezeknek a látványosságoknak. Azt azonban megtapasztaltam, ahogy a mozi felnőttközönsége a film alatt egy emberként üvöltött és fogta a karfát, szóval garantáltan felpörgette őket az élmény.

Aktivizálódásra hívogat a katonai akadálypálya is, amely felkúszni, bemászni, leugrani csábít kúszófolyosóval, sötét labirintusával; igazi erő- és bátorságpróba, csakúgy, mint a külön díj ellenében igénybe vehető drótkötélpálya, amely konkrétan egy kanárisárga AN–2-es gép gyomrából indul.

Elmondható tehát, hogy egy szakszerű, technológiai szempontból izgalmas, tudományos igénnyel felépített gyűjteményt ismerhet meg a Szolnokra látogató, amely a súlyos témák mellett bőven kínál élménydús és aktív, egész napos kikapcsolódást az egész családnak. Talán már ennyi ízelítő alapján is egyetértenek velem abban, hogy nem csak a nagy találkozás apropóján érdemes ellátogatni Szolnokra.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 5-i számában.)