Szilágyi Zsófia Emma: Klamm háborúja

2021. november 12., 06:23

„Tisztelt Klamm úr, ezennel átnyújtjuk önnek a hadüzenetet.”

Kai Hensel kortárs német drámaíró darabja, a Klamm háborúja alapján készített tantermi színházi előadást Novák János. A darab fordítója és dramaturgja Kovács Kristóf, a rendező munkatársa Hajsz Andrea, az előadó, azaz maga Klamm tanár úr pedig Scherer Péter.

Klamm háborúja. Fotó: Szlovák Judit

 Tanár és diákok. És egy tragikus esemény. Egy diák, meglehet, azért lett öngyilkos, mert Klamm tanár úrtól nem kapta meg az elégségest németből, így nem tehetett érettségit. A 7. B osztály Klammot okolja, levélben hadat üzennek a tanárnak. Ez azonban csak az alaphelyzet, amely felveti nemcsak a darab, hanem magának a tanár–diák viszonynak is az egyik legfontosabb kérdését: ki a hibás? Merthogy valakinek el kell vinnie a balhét. De kinek? És egyáltalán: igazságot vagy megoldást akarunk?

A klasszikus színész–közönség viszony megbomlik, hiszen a játék- és nézőtér tulajdonképpen összeolvad: a színpad egy osztályteremnek felel meg, a nézők is szereplőkké válnak, diákként vesznek részt az előadásban. A Klammot alakító Scherer Péter fiktív neveken hív egy-egy nézőt; van, akivel kezet ráz, megveregeti a vállát. Egy egészen interaktív monodrámáról van szó, mert a lehetőség bármikor adott, hogy a diákok szerepét felvevő nézők közbeszóljanak, reagáljanak, válaszoljanak vagy éppen ők tegyék fel a kérdéseiket.

Ahogy a legtöbb monodrámánál és tantermi színháznál Scherer is csak a legszükségesebb eszközöket használja az előadás során: egyszerű, hétköznapi zakót visel, néhány alapvetőbb kellék van nála, mint toll, papír, könyv; éppen azok a tárgyak, amelyek egy tanár (karakter) minőségi, hiteles megjelenítéséhez szükségesek a színpadon. De akkor mi az, ami vonzó egy ilyen előadásban, ha gyakorlatilag a mindennapival találjuk szembe magunkat? Épp a valóság, és az azzal való nyers, közvetlen szembesülés.

Klamm háborúja. Fotó: Szlovák Judit

Klamm minden erejével azon van, hogy megtudja, valóban ő okolható-e a diák haláláért. Merthogy nem tudja. És valójában a diákok sem. De érteni szeretné, ahogy a diákok is.

,,Képzelték már magukat csak egyszer is az Ő helyébe? […] Szerelmi bánat, otthoni problémák, az élet értelmének keresése – hát ki mondja, hogy ebben az életkorban könnyű az élet? Csakhogy Ő, egy idősebb diáktársuk, akit épp csak hogy ismertek, róla azt képzelik, hogy neki ilyen problémái nem voltak.”

Klamm a ,,háborúban minden eszköz megengedett” elvet alkalmazza, miután belátja, hogy a szimpla tanári pozíciójával, a felsőbbrendűségével nem ér el semmit, a diákok, azaz a közönség csak hallgat. Fenyegetni és vagdalkozni kezd.

,,Ha el akarják kerülni, hogy a ténykedésüket nyilvánosságra hozzam, hogy mindnyájan repüljenek ebből az iskolából, érettségi nélkül – akkor legyenek szívesek maguk bocsánatot kérni tőlem. […] Egy egyszerű tőmondattal beérem. Azután pedig természetesen azt, hogy felveszik a tanulás fonalát, különben… Tehát a bocsánatkérés, valamennyiük aláírásával.”

De mivel ez sem segít, egyezséget ajánl.

,,Tiszteletben tartom az erkölcsi elszántságukat. És éppen ezért – merthogy megértem magukat és segíteni szeretnék – van a maguk számára egy ajánlatom. Hajlandó vagyok csökkenteni a hátralévő félév követelményszintjét.”

A diákok, azaz a közönség azonban továbbra is csak hallgat. Klamm pedig vallani kezd. Mindenről. A pedagógusi lét nyomoráról, arról, hogy mi mindenen megy keresztül egy tanár abban a földi pokolban, amit közoktatásnak hívunk. A nézők, a diákok viszont továbbra is némán ülnek, vagy éppen nevetnek egyet a már-már abszurddá vált helyzeteken, miközben Klamm szinte könyörög egyetlen szóért. De érdemleges kommunikáció nem történik. Képtelen rábírni a nézőket, a diákokat, hogy megszólaljanak.

Klamm háborúja. Fotó: Szlovák Judit

Klammon egy idő után úrrá lesz a paranoia. Azt gondolja, kollégái kerülik a társaságát, mi több, jelentették az igazgatónak, aki biztosan azért hívatja őt irodájába, mert számon akarja kérni rajta a történteket. És tanárként az egyetlen önvédelmi fegyvere a diákok értékelhetetlenre megírt dolgozatai.

,,Tudnak róla, hogy néhányan összefogtak ellenem? Egy kisebb csoportnyi fiatal kolléga találkozót kért Erkner igazgató úrtól. Persze nem biztos, hogy miattam. Egyáltalán nem biztos. Hétfőn Erkner igazgató úr visszatér az irodájába, a találkozó pedig keddre van kitűzve. Az efféle sietség láttán nem árt az elővigyázatosság. A találkozón én magam is jelen leszek. És leteszek az asztalra egy köteg kiváló dolgozatot, nevezetesen a magukét, és aztán élvezettel végignézem, ahogy ellenségeim ellenem irányuló összeesküvése szépen dugába dől.”

A kialakult helyzet azonban teljesen maga alá gyűri, Klamm bekötött fejjel jelenik meg az egyik órán.

,,Elestem. Semmi vész, csak reggel, borotválkozás közben megszédültem, és arccal előre a mosdótálra estem. Nem is értem, ilyesmi még sosem fordul elő velem. Nem tudom, meddig fekhettem ott. […] Az ilyen pillanatokban az embert valamiféle, egyébként tejességgel megalapozatlan halálfélelem keríti a hatalmába. Kinek jut majd eszébe, hogy utánam nézzen, ez jutott az eszembe. Erkner igazgató úrnak biztosan nem, hiszen maga is beteg, megvannak a maga problémái, a kollégáknak meg aztán végképp nem, na és a diákjaimnak? Azok csak örülnek, hogy lett egy lyukasórájuk.”

Végül nem bírja tovább, megállíthatatlanul gurulni kezd a lejtőn. Ittasan érkezik az órára, amelynek következtében bevallja, hogy mostanra csak úgy képes dolgozatokat javítani, ha iszik.

,,Annyira azért nem vagyok részeg. Ezt az üveget, igen, induljunk ki, mondjuk ebből, kiiszom tíz perc alatt. És még mindig képes vagyok rá, hogy egy egész köteg dolgozatot kijavítsak. Sőt, az az igazság, hogy csak így vagyok rá képes. Akkor nem olyan szar az egész.”

Világossá válik, hogy a nézők, a diákok részeseivé válnak egy egyszerű, átlagos tanár teljes kikészülésének, amelyet Scherer a végsőkig fokoz elképesztően hiteles és közvetlen színészi alakításával. És ezt a tébolyt már egyáltalán nem lehet viccesnek találni, hiába Scherer zseniális, már-már egészen groteszk játéka.

,,Tulajdonképpen kiért harcolnak maguk? A diáktársaikért? Hogy a fiatalabbaknak, akik majd maguk után jönnek, azoknak könnyebb legyen? […] Vagy lehet, hogy csak úgy általában harcolnak, hogy jobb legyen a világ, hogy megújuljon az iskola? Hát igen. Ezek szép álmok. Én is voltam egyszer fiatal, és meg kell, hogy mondjam maguknak, hogy az én tanáraimnak sem volt könnyű dolguk velem. Én is fellázadtam rebelliskedtem, fejjel rohantam a falnak. Ma már idősebb vagyok ugyebár, tisztábban látom a dolgokat, és tudom, hogy nem változnak. Az iskola legalábbis sosem fog megváltozni. […] Néhanapján azonban még ma is felháborodom, és olyankor aztán különösen fáj látnom, hogy mások, főként a fiatalabb kollégák, milyen gyorsan képesek megbékélni a helyzettel. Az iskola, kérem, az maga a lázálom. Nagyon is megértem magukat.”

Klamm is csak egy ember, egy tanár a sok közül, és ami a legfontosabb: egy néhai diák. Amire ő maga is rádöbben. Egyértelművé válik, hogy a kialakult helyzet valójában egy közös tragédia. A diákoké, hiszen egy hierarchikus rendszerben vannak, ahol alárendeltségük miatt csak osztályszinten, csapatban van lehetőségük bármit is elérni. A tanároké, hiszen övéké a hatalom, így gyakorlatilag élet-halál urai, de mindenképpen azon pozíció birtokosai, akik a diákok jövőjéről döntenek. Klamm azt mondja, az elégtelen osztályzatot jogosan adta:

,,Ő az egyik diákom volt, ez bizony igaz. Német intenzív, egy évvel maguk fölött, az érettségi évében. És rossz tanuló!”

De akkor miért érezheti magát hibásnak? Mert az. És ezt be is vallja.

,,Lehet, hogy én, az én helyemen, még éppenséggel tehetnék is valamit, hogy ne rohadjon szét ennyire minden. Hogy ne kelljen tehetetlenül végignéznem, ahogy minden szétrohad.”

Részese a közoktatás maradi és pusztító körforgásnak. Mi több, el is fogadja, hiszen kiválóan belesüpped abba a rendszerbe, amelyben az általános vagy középiskolás gyerek csupán egy név a naplóból, egy szám a harmincból, egy a 7. B-ből. ,,Tudod-nem tudod” alapú rendszerben vannak, ahol a diáknak annyi a feladata, hogy visszaböfögje ami le van írva, a tanárnak meg annyi, hogy ezt értékelje egy számmal, egy osztályzattal. Közös gondolkodásról szó sincs, az együtt való alkotásra nincs idő, keret, energia. Mert mindenki elfáradt, belefáradt. A problémáinkról, gondjainkról pedig esély sincs beszélgetni, főleg nem megoldást találni rájuk. És erre csak akkor döbben rá mindenki, amikor már késő.

Klamm végső kétségbeesésében elővesz egy pisztolyt. Feszülten figyeli a közönség az megtébolyult tanárt, ahogy az őrülettel próbálja oldani ezt az elképesztő nyomást. Elsül? Nem sül. Elsült! Nem sült. Ez tulajdonképpen lényegtelen, mert bekövetkezik az elkerülhetetlen. A tanár is megbukik. Megbukik, mint egykori diák, mint ember.

,,De ha mi mindnyájan, maguk, diákok, és én, a tanár, egy pillanatra azt képzeljük, hogy sosem láttuk egymást; […] akkor újra kezdhetnénk egymással mindent, egészen elölről. Hát nem? Maguk kérdéseket tennének fel, én válaszolnék. Megtanítanék maguknak mindent, amit az életük során tudniuk kell. Ha kedvük tartja, jegyzetelnek, ha nem, nem. A következő órán meg majd szépen folytatjuk, ahol abbahagytuk.”

De lehet-e ezt így folytatni tovább egyáltalán?

A rendkívül humoros, és egyben szívszorító előadás mellőz minden didaktikusságot, mégis olyan fontos és konkrét hiányosságokra hívja fel a figyelmet, amelyekre a közoktatás nem fordít, vagy nem fordít elegendő és minőségű figyelmet. Szerencsére növekvő népszerűségnek örvendenek a tanító, nevelő jellegű tantermi előadások, és a drámapedagógia is egyre nagyobb teret kap a közoktatásban is.

Következő előadás: december 20., hétfő, 17.00, Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház
Az előadás adatlapja a színház oldalán: https://kolibriszinhaz.hu/eloadas/klamm-haboruja/