Márkus Béla Sándor-válogatásához
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát: a versei mellett írt gyermekverset, mesét, elbeszéléseket, regényt, drámát, mesejátékot, hangjátékot, tanulmányt, esszét, vadászkönyvet, falumonográfi át, visszaemlékezéseket, továbbá publicisztika-, riport-, napló- és dokumentumköteteket, valamint szociográfiákat adott ki, verseket és színműveket fordított, s lehet, e felsorolás még nem is teljes. Versesköteteinek száma megközelíti a harmincat; az utolsót a budapesti Kortárs Kiadó jelentette meg Néhány lépés az udvar kövein címmel a halála előtti évben, 2020-ban. Azóta viszont már itt az újabb, hosszú és gazdag költői pályájának méltó összegzése, válogatott verseinek idei, a születésének 85. évfordulójára emlékező Csillagromok Márkus Béla szerkesztésében és a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában.
Márkus kétségtelenül írónk, költőnk életművének legalaposabb ismerője, amit többek közt öt esztendővel ezelőtti monográfiájával is nyomatékosított, de most is páratlan biztonsággal rajzolja meg Gál költői pályájának ívét, s emeli ki e kötetbe besorolt versekkel költészetének lényegét. Miközben megvilágításában Gál költészetének számos darabja is új fénybe kerül, mint például az 1963-as keletű Napló, melyet magam korábban Gál lírájának perifériáján láttam, ám amely ebben a válogatásban új jelentéseket nyer („…Ki döfte kését a föld szívébe / A csöpögő vér muzsikáját / milyen hangjegyekkel jelölik…”). Megjegyzendő itt, hogy szabadvers-központúságával, az 1960-as évek európai léptékű fiatal cseh költészetének (Miroslav Holub, Jiří Šotola, Karel Šiktanc), illetve különböző világirodalmi minták (SainJon Perse s mások) figyelésével stb. – már Gál legelső kötete is új lehetőségeket nyitott a csehszlovákiai magyar költészet előtt. Ugyanekkor a Csillagromok kitűnő érzékkel nyomatékosítja költészetének mindenkori emblematikus darabjait, melyek az 1970-es évek (cseh)szlovákiai magyar lírájának is jellegadó, sorsmondó s ugyanekkor minőségteremtő teljesítményei, mint például az 1978-as Folyó (1978) számos, azóta sem avuló opusa (Új Atlantisz; Siratóének egy védtelen táj felett; Veszteségeink; Távolodók stb.). S persze nem hiányoz(hat)nak e válogatásból Gál olyan létfilozófiai összegzései sem, melyek az ember időbe és heideggeri létbe-vetettségének toposzát, illetve ethoszát választják tárgyukul, mint például Az Éden és a Golgota között (1984), A rák évada (2010), A most (2016), Egy spondeus mögött a csend (2016), illetve A létezés képletei (2019) kötetek számos alkotása. Ezzel összefüggésben Gál bírálói például gyakran figyelmen kívül hagyják, hogy kortárs költészetünk egyik legképzettebb, s életművét tekintve talán egyik legnagyobb akciórádiuszú, írásaival a legnagyobb műveltségi területet lefedő, illetve mozgósító alkotói közé tartozott. Mely tágasságban természetesen ott kell látnunk poétánk gyermekverseit is, ezért Márkus Béla külön érdeme, hogy a Csillagromok – arányosan válogatva Gál gyermekversköteteiből – ezeket sem hagyta figyelmen kívül.
Tőzsér Árpád, költőnk hetvenedik születésnapjára írt köszöntőjében nem véletlenül nevezte Gált az „enciklopedikus tárgyismeretre” épülő „időszakma” művelőjének, „világidőben” és „kozmikus összefüggésekben” gondolkodó, s az egyetemes léttapasztalatokra kiemelten figyelő írónak. Ugyancsak Tőzsér volt, aki Gál második kötete kapcsán már 1969-ben verseinek „időanyagúságáról” beszélt, arról, hogy azok „»hőse« az idő”, s ez, bármibe is fogott és bármihez is nyúlt közben, érvényes maradt rá mindvégig. Miként azt a Csillagromok is meggyőzően bizonyítja.
Gál Sándor: Csillagromok, Magyar Művészeti Akadémia Kiadó, Budapest, 2022
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.