Varga Melinda: „Halántékod gránátalmagerezd” – Lackfi János istenes versei

2021. június 02., 07:37

Az Istennel folytatott párbeszédünk leginkább a szerelemhez hasonlítható, benne akarunk maradni az ölelésben, arra vágyunk, hogy tartós örömmé váljon, és ne pillanatnyi fellángolásként éljük meg. Az Úristen nem a felhők között üldögélő szakállas öregúr pálcával a kezében, aki alig várja, hogy végre lecsapjon ránk, apróbb mulasztáson vagy égbekiáltó bűnön kapjon rajta, hanem egy önzetlenül szerető társ, aki segít kikecmeregni a bajból. Lackfi János #Jóéjtpuszi című kötete nehéz témához nyúl, a Fennvalót próbálja a mindennapi emberrel megértetni.

Az istenes vers ingoványos terep, könnyen átcsúszhat a költő klisébe, pátoszba, és beleeshet abba a csapdába, hogy a rajongáson túl nem sok újat tud mondani az Úrral való viszonyunkról. A hit, az Isten, az élet és halál kettőse, a túlvilág és evilág viszonya olyan, mint a szerelem, mindent megírtak már róla, mégis az antikvitás óta ez a két téma foglalkoztatja leginkább a költőket és az olvasókat. Lackfi János bizonyára nem véletlenül használja a kötet több versében is a szerelmet mint párhuzamot a hitünk gyakorlásával kapcsolatosan.

Jó példa erre az Özön című vers kiragadott része:

„Ne tessék túlzásba vinni az Énekek éneke
olvasását, és főként nem ildomos úgy
értelmezni, mintha Isten szerelmes lenne belénk,
virágözönt szórna a lábunk elé, olajjal kenné
homlokunkat, és nem férne a bőrébe.
Hová vezetne, ha minden bugrissal
közölnénk, hogy az Úr kiválasztotta,
szenvedélyesen kívánja őt,
és bármi bolondságra képes,
csak hogy együtt lehessen vele?”

A nemrég Babérkoszorú-díjjal kitüntetett költő – akinek mellesleg erdélyi felmenője is van, és tájainkon gyakran megfordul köteteivel, felolvasóestjeivel – rendhagyó módon közelíti meg a témát. A kötet címe egy hashtaget is tartalmaz, ami arra utal, hogy a versek a fiatalokat, a közösségi médiát kommunikálásra és gyakran önigazolásra használó nemzedéket is meg kívánják szólítani. (Lásd például a Nemzedék vagy a Hullámlovas című verset.)

A szerző nem avíttas, nehézkesen érthető, fennkölt nyelvet használ, hanem a köznapi beszédhez közel álló kifejezéseket, sőt gyakran tolvajnyelvi szlenget is, olyan beszédhelyzeteket teremt, amelyekben otthon érezzük magunkat. A versek ritmusa pörgős, dinamikus, szenvedélyes, erőt sugalló; sodor magával, fülünkbe mászik; szinte érezzük, ahogy tarkónkon dobol a ritmus.

Akire mindig számíthatunk

A három ciklusra tagolt, csaknem kétszáz lapnyi verseskötet arra vezeti rá a hívő és nem hívő olvasót egyaránt, hogy az Isten nem elérhetetlen eszme, a templomi csendbe és a költői homályba burkolózó szellem, s nem bodorfelhők közé ültetett bölcs öregúr, hanem a legjobb barátunk, a társunk, az anyánk vagy az apánk, akire minden körülmények között számíthatunk. Az imádkozás, a templomba járás pedig nem egy vasárnap letudandó szokás, hogy ne nézzen ránk görbe szemmel a család vagy a közösség, hanem létszükséglet, rutin, ami nem az elmormolt ima szövegétől, a Miatyánk mennyiségétől kell függjön, hanem lehet egy gondolat, egy Istennel megvitatott kérdés. Vagy maga az, ahogy élünk, viselkedünk egy adott helyzetben.

A kötet szerkezete sarkított hasonlattal élve leginkább a fejlődésregényekhez hasonlítható, annyi különbséggel, hogy itt a főhős az olvasó, aki egyre beljebb és beljebb merészkedik a dantei sötétlő erdőbe, különböző lelki erőpróbákon vesz részt, levetkőzi a kételyeket és az Istenről alkotott sztereotípiákat, rossz beidegződéseket. Az első, Ja, nem című ciklus óvatosan vezet egyre mélyebbre minket, versről versre „komolyabb” témákkal szembesülünk, s mindezt olyan nyelvi könnyedség, játékosság hatja át, ami megkönnyíti a befogadást, nem fáradunk el, hanem egyre kíváncsibbá válunk.

Levetkőzni a manírokat

A második, Hámozott szív című ciklusban az olvasó („az ember”) kerül inkább középpontba. Miután Istennel jobban megismerkedtünk, kemény önismereti tréningen veszünk részt, saját magunkat kell megfejtenünk, egy-egy mélyebb sebbe, rossz emlékbe is belefutnunk. Levetkőzzük a felesleges pózokat, manírokat. Azokat a „maszkokat” is levetjük, amelyeket a koronavírus előtti időkben önként és dalolva naponta viseltünk: a műmosolyt, a megjátszást, a védekezési mechanizmusokat, különféle jól bevált álcákat. Ha klasszikus irodalmi művel kellene rokonítani a ciklust, leginkább Hamvas Béla Karneváljával vagy Weöres Sándor A teljesség felé című művével lehetne párhuzamba állítani.

A Pláza-struccok című ciklusban találhatjuk a legtöbb olyan művet, amely Jézus cselekedeteire tér ki. A költő, akárcsak Istent, Jézust sem úgy „festi le” az olvasónak, ahogy eddig ismertük, hanem mint egy hullámlovast, filmhőst, mint egy szupererővel bíró, dinamikus, határtalanul vidám embert, aki ha újra itt lenne közöttünk, a gyerekekkel gördeszkázna, és „I stand with humanity”-kerettel állítaná be a Facebookon a profilképét.

A versekben egy jóságos, megbocsátó Istent fedezünk fel, aki csak arra vár, hogy végre észrevegyük, ott van a reggeli kávénk mellett, a szomorú estékben, az önfeledt játékban és nevetésben, a csípős székely tavaszban, a tikkasztó nyári kánikulában, a téli fagy virágjaiban és a pompás őszi színekben. Isten egy tükör, az ő arca a mi arcunk, bárki arcában, akin segítünk vagy akitől épp elfordulunk, őt találjuk meg. A közhiedelemmel ellentétben nem a büntetésre készülő, haragos Mindenhatóval van dolgunk, akivel gyerekkorunkban sokat riogattak, hanem olyan valakivel, aki saját képére teremtett minket. Örömét leli bennünk, úgy szeret, ahogy vagyunk, lógó bőrrel, hulló hajjal, ráncosan, fáradt arccal is (Látás).

Pszichológus helyett

Kiemelném még az Erő, a Keménység, a Gerezd, a Lélekfitnesz, a Falazás című verseket is. Ezek a költemények az Isten felé vezető út mellett ahhoz is hozzásegítenek, hogy önmagunkkal jobb viszonyban legyünk. A traumák, a sebek, a gyász, a sértettség idővel unottá, fásulttá, érdes szívűvé tesznek minket. A keményszívű, beszűkült ember nem képes önmagát, s ennél fogva mást sem szeretni, közel engedni. Falakat épít maga köré, hogy senki se bántsa, bezáródik a saját maga építette várba, ahol a falak olyan magasak, hogy nem jut be a fény sem, nemhogy a szeretet.

Lackfi János istenes versei felérnek egy pszichológusnál tett látogatással, amikor például a Lélekfitnesz című versében azokról az életeseményekről beszél, amelyeket nem volt könnyű elviselnünk, s megkérdezzük ilyenkor az Istent, miért méri ránk a szenvedést, mondván, ha mindenható, akkor képes lenne akár meg is akadályozni. A bánat csitultával mi magunk is rájövünk, hogy minden okkal és céllal történik: még a rossz is erősebbé farag, kimozdít a komfortzónánkból, más, kicsit jobb emberek leszünk utána.

A Pláza-struccok, a kötet utolsó ciklusa elmélyültebb, filozofikusabb, olykor komorabb verseket tartalmaz, ugyanakkor megtartja azt a nyelvezetet, amely az átlagolvasóhoz, a fiatalokhoz viszi közel Isten és a hitélet témáját. Talán ez ennek a kötetnek a legnagyobb erénye.

 

Lackfi János: #Jóéjtpuszi. Harmat Kiadó, Budapest, 2021

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)