Milyen a költő dolgozószobája, gépbe ír-e vagy papírra, éjjel vagy korán reggel, hol rejtőzik az ihlet, s milyen a vers otthona? – a mindenkori olvasót foglalkoztatják ezek a kérdések, egy kötetbemutatón legszívesebben erről kérdezné a költőt. Pontos válasz nincs rá. Olyan mint az Isten, szerelem, a túlvilág. Körül tudjuk írni, de nincsenek rá pontos fogalmaink, lehetlen azt mondani, hogy a költészet a költő udvarában lakik a körtefa alatt.
Viola Szandra Használt fényforrások kötetétnek Hol van? című nyitóverse erre a kérdésre próbál felelni. Ez a vers elkülönül tipográfiailag a többi költeménytől, jelezve, hogy bevezeti a kötetet, összefogja a mondanivalót, és erre a versre fűzhető fel a többi is.
A költő érzékeny, leheletfinom lírájának sajátossága az érzéki valóság és az isteni, túlvilági létezés találkoztatása. A szerző rávezeti arra az olvasót, hogy a költészet a mindennapokban, az apró, látszólag jelentéktelen dolgokban lakik, egy naplementében, egy mandulaszem ízében, de például a Hargitán is ott van, amikor egy mélyebb levegőt veszünk a tél kellős közepén. Ott van a gondolatszakadásban, a magasszárú csizmában járó mámoreltakarító nők tekintetében, a sötét éjszaka világoskékjében, a májusig rohanó ködben, a pirított, az időkávéban, a szárnyakkal kitakart égben.
Szandra verseiben egészen meghökkentő, plasztikus, festményszerű költői képekkel, egyedi szókapcsolatokkal találkozunk: „a kivágott erdő a fák negatívja”, „a madarak lépte vagyunk, amelyet repülés híján tesznek”, „hiányzik belőlünk, ami a szirmok hervadásához kell”, „a fák minden ősszel újraöregszenek”, „fellövik a mennybe a sötétségjelző rakétákat”, „a fák kezeslábasba öltöztetett lelkek”. „égcsokoládé”, „kereszténymagány”, „kenyérszetkereszt”.
A Nem visszatérő, hanem hazatér című ciklus az emlékezés, a gyökerek, a család, az identitás, az elmúlás témákat bontja ki. A második ciklusban (A szentháromság kétharmada) találjuk az Istenhez, hithez, a teremtéshez kapcsolható verseket. Ezeket néhol finom irónia hatja át, az És akkor Isten című vers jó példa erre, itt ugyanis a Fennvaló megteremti a paradicsomi magányt, a bordaközti fájdalmat, a szorongást és az egyedüllétet.
A kötet legszebb, imaszerű sora a Magára hagyott kert című versben olvasható:
„Istenem magammá változtass, mert az már te vagy”
A Csak tengerhez című ciklus zárja a kötetet, amelyben a víz a központi elem, s mintha a költészet maga is tengerré, folyóvá változna, naplementeszoborrá, zölden, narancsosan, lilásfeketén üvöltő horizonttá, avignoni sárga és dobbanásvörös reggellé, amelyben az olvasó pompásan érzi magát.
Viola Szandra: Használt fényforrások. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
Petri György a posztmodern irodalom egyik legnagyobb magyar költője. Így sietünk meghatározni őt – még akkor is az volt, ha tiltakozott ez ellen a behatárolás ellen. Egy költészetében és életszemléletében egyaránt modern, laza ember, feszültségmentesen innovatív. Ő maga így foglalja ezt össze:
– Rendszeresen súlyzóztál otthon?
– Kérlek szépen, én a versíráson kívül semmit nem csináltam rendszeresen. Mindig mindenbe belefogtam, aztán abbahagytam.
Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek.
Év elején jelent meg Fellinger Károly legújabb, Bumeráng című verseskötete, mely lényegében egy dupla évfordulót hivatott ünnepelni. Ez a költő 60. verseskötete, amelynek apropója egyben 60. születésnapja is. Az ember ennyi idős korára már annyi mindent látott, s olyan élettapasztalattal bír, hogy olykor nehéz azt szavakba önteni, költői képekbe csomagolni. Fellinger Károly pedig feltehetően úgy gondolta, nem is kell bevonni mázzal azt, ami megtörtént, s ami nyilvánvaló. Ez a dolog pedig maga az élet.
Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon.
Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara.
Milyen a jó kortárs kínai novella? Ugyanolyan, mint az európai vagy a dél-amerikai, hiszen az emberek – akikről szól – mindenütt egyformák: együttérzők, a háttérben meghúzódók, az árral sodródók, a sorsukat a saját kezükbe vevők, főnökösködők, önfeláldozók, kegyetlenek, gonoszkodók, ügyeskedők, kárörvendők – a körülményeiktől, élettapasztalataiktól, jellemüktől függően.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is.
Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel.