Zsidó Ferenc: Koloncos költősors

2021. július 09., 15:55

Tépelődöm, miért nem kívánkozik ki belőlem „normál”, elemző kritika Farkas Árpád Nem ilyen lovat akartam című, összegyűjtött esszéit, glosszáit, tárcáit, riportjait, a véle készült fontosabb interjúkat tartalmazó kötetéről. Talán azért, mert túl monumentális (655 oldal) a kötet? Vagy inkább azért, mert megjelenése után pár hónapra szerzője sajnos elhunyt, ezzel teljesen új megvilágításba, konnotációba helyeződött a könyv?

Farkas Árpád már életében klasszikusnak számított, ő volt a par excellence erdélyi költő. A klasszikusság elvitathatatlan értéket jelent, ugyanakkor a vallani és vállalni típusú, az erdélyi magyar valóságban mélyen gyökerező költészete a fiatalok számára már némiképp idegenül hat. Farkas Árpád az 1989-es fordulatot követően kevés verset írt (megj.: önmagát már a 70-es években „vékony igéjű”-nek nevezte), belevetette magát az újságszerkesztés, publicisztikaírás szép és közösségépítő, de talán kimerítő tevékenységébe (és ezt egészen haláláig művelte): ennek a munkának a lenyomata a terítéken lévő kötet. Halálakor többen méltatták munkásságát Magyarországról is, ezek sommája az, hogy Farkas Árpád költészete kevéssé volt ismert odaát, arról viszont tudtak, hogy Erdélyben mesternek, korszakos költőnek számít(ott). E gyűjteményes kötet megjelenésének egyik apropója talán épp a magyarországi érdeklődés felkeltése volt, kérdés, hogy a halál ténye segíti vagy gáncsolja ezt a szándékot.

„Számomra az Ige egyszerűen annyit jelent, hogy minél tisztességesebben, intenzívebben élni meg teremtett világodat, jelen esetben Erdélyhez, a Székelyföldhöz való kötődés nagy-nagy szomorúságát s erejét. És vállalni ezt! A létnek ez értelmet adott, de kenyeret keveset” – így fogalmazza meg sorsának sommáját hatvanévesen, egy Bogdán Lászlóval készült pódiumbeszélgetés keretében. Később az önmeghatározást, a cédulázást így egészíti ki: „kartotékolt népi-nemzeti”, Erdélyben élő magyar író, aki a népi-urbánus vitát egyébként zabhegyezésnek tartja.

Ugyanebben a beszélgetésben Bogdán László így jellemzi e kötet gerincét kitevő írásokat: „kifejlesztettél a magad számára egy egészen különleges műfajt, ami a glossza, a tárca-novella és a prózavers határán imbolygott…” Igen, Farkas Árpád írásai ilyen tekintetben folyamatos határátkelések – úgy, hogy a korszakra jellemző határátkelést, például az erdélyi értelmiség magyarországi emigrációját elítélte: „Kékké dermedten, szitkot és káromkodást visszanyelve állok az új exodus hullámverésében, s nem támad szavam” – írja a Versek párbeszéde című publicisztika bevezetőjében (későbbi írásaiban már megbocsátóbb, megértőbb, talán szánakozóbb hangot üt meg, megállapítva, hogy a hazavágyó nosztalgia elég büntetésül nekik).

Szerkezetileg a következőképpen épül fel a kötet: e bevezető interjú, valamint a záró Nem ilyen lovat akartam című önéletírás, önportré mintegy keretbe foglalja az Asszonyidő fejezetcímmel összegyűjtött, 1989 előtt írt kisesszéit, publicisztikáit, a Hermafrodita idő címmel egybegyűjtött, 1990– 2018 között íródott közéleti írásait, illetve a véle készült további fontosabb interjúkat tömörítő, Jelentés a völgyből című fejezetet. Az Asszonyidő tartalmazza az azonos című, 1973-ban megjelent esszékötetének anyagát, kiegészítve a korszakban írt további közéleti írásaival; a Hermafrodita idő című ciklusba tömörített publicisztikák korábban kötetben még nem jelentek meg.

A ’89 előtt íródott szövegek talán poétikusabbak, áttételesebbek, a ’90 utániakból több kapcsolódik aktuális közéleti, politikai kérdéshez. Ami közös a két ciklusban: a közösségben való gondolkodás, a nemzetféltés, az erdélyi magyarság, a Székelyföld gondjainak megjelenítése. Olykor kimondottan irodalmi témák is felbukkannak, de összességében Farkas Árpád nem irodalmi író, hanem közösségi. Vidéki származása (Székelyszentmiklós – Siménfalva) alapvetően meghatározza habitusát: bár felnőtt életét inkább három jelentős székely város – Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy – határozza meg, a vidék gondja végig ott van írásaiban, például szociográfiáiban, falujáró riportjaiban. Ilyen sommás, lényeglátó megállapításokat olvashatunk: „A falu, az ősi közösség emberi-erkölcsi viszonyainak összefoglaló fogalmaként jó ideje nincs; helyébe valami más születik, izgalmas, sok fájdalommal is járó vajúdással…”

Közéleti kérdésekben gyakorta harcos, dohogó stílusban szólal meg, a szigorú ítélettől sem riadva vissza, azt hangsúlyozva például, hogy megengedhetetlen „objektív nehézségekre hivatkozva … félrehúzódni a népéletépítés keményebb próbái elől”.

Farkas Árpád bizonyos értelemben verset írt akkor is, amikor publicisztikát; mély empátiával, odafigyeléssel rajzol portrét pályatársairól, értelmiségiekről, írókról, Király Lászlóról például ilyen képgazdag-metaforikusat: „sószítta szikárságú verseiben s prózában bujdosó poézisének erősödő arccsontjait, a messzire nézők s közelre is látók összerándulásával keményedő tekintetét…”

A véle készült interjúkat összeolvasva – a legkorábbi 1980- ból való, a legkésőbbi 2018-ból – azt látjuk, hogy történelmi cezúrák ide vagy oda, Farkas Árpád emberi, alkotói habitusát tekintve nem változott, gerincesség és egyenes beszéd jellemezte mindig, a vállalás konoksága – s mindebből képes volt nem földhözragadt, hanem szárnyaló poétikát szublimálni.

A Görömbei Andrással készült beszélgetésben így fogalmazza meg ars poeticáját: „… pontosnak lenni, nem elringani a líra ölében (…): a magyar költő sorsa koloncosabb, másabb, mint a nagy népek néha önfeledten játszadozó költő fiaié; e sorsot vállalni illik és érdemes, míg európainak lenni nemcsak majomparádét jelent, de fáradozást is azon, hogy gondolkodóbbá, kultúrahordozóbbá, tehát cselekvőbbé tegyük a népet is”. Most, 2021-ben olvasva úgy érezhetjük, van ebben némi petőfis naivitás, de tudjuk, és ez a gyűjteményes kötet is bizonyíték erre, hogy Farkas Árpád esetében sem csupán lózung volt: írásaival egész életén át harcolta ezt a harcot. Hogy ezt valójában részben kényszerpályaként élte meg, hogy talán ő is jobban szeretett volna több verset és kevesebb publicisztikát írni, arról az 1990-ben a Látóban közölt önportré tanúskodik. A különböző személyes fényképek kommentárjaként alakuló, csak részben lineáris önéletírás egyik visszatérő motívuma a gyermekkorában nagyszüleitől kapott hintaló: ezt emeli metaforikus helyzetbe, bontja ki az írás során egy allegóriában, s a somma pedig az, hogy nem ilyen lovat…

Egy 1990-es évek derekán született kisesszéjében (A mi hosszúra nyúlt Szent Bertalan-éjszakánk) így fogalmazza meg ezt a dilemmát, a költőség és közéleti íróság dichotómiáját: „… elhagytak hűtlenül a metaforák, s hagyogatom el magam is őket a közvetlen beszédet óhajtó időben…” Tehát úgy érzi, kényszerhelyzetben vált közösségi gondok szószólójává, de ezt is vállalnia kell, még ha ez vívódással, hiányérzettel, elégedetlenséggel, költői beteljesületlenséggel jár is.

Farkas Árpád életműve immár lezárult, záróköve ez a gyűjteményes kötet, amely tisztelgés is „az utolsó mohikán” előtt. Válogatott versei többször, több formában is megjelentek az elmúlt években, (kis) esszéi, közéleti írásai nem, így e könyv megjelenésének megvolt a létjogosultsága. Mondhatnánk persze, Farkas Árpádosan, hogy nem ilyen lovat akartunk, hogy jobban örültünk volna egy új verseskönyvnek, de ennek már az utólagosság perspektívájából aligha van értelme. Ez a kötet az újabb versek elmaradásának alkotáslélektani okait is megvilágítja, ugyanakkor mintegy kiegészíti, érthetőbbé, szerethetőbbé teszi verseit is. S az embert, aki nem csupán költőként lobogott.

 

Farkas Árpád: Nem ilyen lovat akartam. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júniusi lapszámában)