Kertész Mihály nevét említettük a kolozsvári filmgyártás kapcsán is, ugyanis az Oscar-díjas Casablanca rendezője Janovics Jenővel együtt dolgozott a Szamos-parti filmstúdióban. Akkor még egyikük sem sejthette, hogy évek múlva a stúdió tulajdonosára megaláztatások várnak, az ifjú rendezőre pedig Michael Curtiz néven világhír.
Az Amerikába emigrált Kertész Mihályról egy igen sajátos portréfilmet készített egyik ma élő kollégája, Topolánszky Tamás Yvan, aki első egész estés filmjében találékony és leleményes módon teremti meg a negyvenes évek Hollywoodjának hangulatát, és kiváló szereposztással is érzékelteti azt a többnyelvű közeget, amelyben a Casablanca forgatása zajlott.
A Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot egyszerre hoz újat a filmforgatásról szóló filmek és a mozgóképes portrék terén is. A film háromnegyede igaz, már-már dokumentarista igénnyel tárja elénk a Casablanca születésének amúgy jól ismert kihívásait: nincs készen a forgatókönyv, senki, maga a rendező sem sejti, mi lesz a film vége, és közben egyre nagyobb a producereken és a rendezőn a politikai nyomás is. A Curtiz aznap kezdődik, amikor Japán lebombázza Pearl Harbort, a készülő Casablanca című filmtől pedig azt várják el, hogy propagandaként is működjön, mintegy igazolja vissza, hogy Amerika háborús szerepvállalása jogos. A hatalom képviselőjének szemében a Casablanca hol sekélyesnek tűnik, mert a szerelemről szól, hol problémásnak, mert a Ricket alakító Humphrey Bogarton kívül a stáb többi tagja bevándorló és kétes lojalitású idegen.
Topolánszky Tamás Yvan filmje azoknak mond a legtöbbet, akik ismerik a Casablanca cselekményét, történetvezetését, szállóigévé vált mondatait és filmtörténeti jelentőségét, de azoknak is emlékezetes filmélmény lesz, akik talán épp emiatt nézik meg vagy nézik újra az 1942-ben bemutatott klasszikust. A Curtiz ugyanis – ahogy a film címe is jelzi – a rendezőről szól. De nem szokványos portré, amelyből kiderül, milyen életút vezetett egy hollywoodi rendezői székbe, hanem az életének csupán ezt a pár hónapját ismerjük meg, és ebből bomlik ki az arrogáns, önző és szoknyabolond filmrendező személyiségének rajza. Közben felsejlik a múltja is, és a történelem viharainak pusztításai. Lengyel Ferenc kiváló alakításában Curtiz végig egyensúlyban tartja a már-már szerethető, máskor viszont bicskanyitogatóan tahó, gyötrődő férfi karakterét – muszáj nézni őt, a karizmája filmvásznon keresztül is hat. A rossz angolsággal üvöltöző direktor mintha csak karikatúra lenne, a magyar káromkodások kiszólásai és a gyakori nyelvi váltások pedig az idegenség–összetartozás jelenségeit is frappáns módon érzékeltetik.
A Curtiz sokrétű film kiváló színészi alakításokkal, sajátos hangulatú látvánnyal és friss gondolatokkal, merész rendezői koncepcióval – méltán figyelt fel rá a nemzetközi filmes szakma, nemrég például a 42. Montréali Nemzetközi Filmfesztivál fődíját nyerte el.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 28-i számában.)
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből