Kovács Balázs: Az élet megy tovább

2022. március 28., 09:11

Fel fogok tenni néhány kérdést. Nincs jó vagy rossz válasz. Hogyan képzeled el a jövőt? Milyen lesz a természet? Hogyan fog megváltozni a városod? Milyenek lesznek a családok? Mi az, amire emlékezni fogsz, és mi az, amire nem? Kérdezi egy hang a sötét kép alatt, majd megjelenik Joaquin Phoenix, kezében egy mikrofonnal.

A C’mon C’mon – Az élet megy tovább című film első képsorai láttán akár azt is gondolhatná a néző, hogy a lengyel rendezőzseni, Krzysztof Kieslowski 1980-ban bemutatott rövid dokumentumfilmjének, a Beszélő fejeknek látja egyfajta parafrázisát, melyben különböző korú riportalanyok válaszolnak ugyanarra a két kérdésre: ki vagy, és mi az, amire a leginkább vágysz? S bár ezek a fiatalokkal készült valódi interjús bevágások végig szerves részét képezik az alkotásnak, ami igazán összeköti azokat, az a mély humanizmus, amely áthatja mindkét fi lmrendező életművét.

Mike Mills mára az ezredforduló utáni amerikai független filmezés egyik legmeghatározóbb alkotójává vált, mely élén Noach Baumbachhal vagy Richard Linklaterrel az emberi kapcsolatokra, a családon belüli viszonyrendszerekre fókuszál. Készített filmet már édesapjáról: Kezdők (2010), édesanyjáról: Huszadik századi nők (2016), legújabb műve pedig elmondása szerint nem jöhetett volna létre a fiával átélt közös élményeik nélkül.

Johnny (Joaquin Phoenix) egy rádiós riporter, aki az országot járva készít egy interjúsorozatot különböző korú és szociális hátterű gyerekekkel. Egy nap felhívja nővérét, akivel édesanyjuk halála óta megromlott a kapcsolatuk. Viv (Gaby Hoffmann) éppen utazásra készül, hogy a mentális problémákkal küzdő férjét ápolja, s a bátyja felajánlja, hogy addig vigyáz az unokaöccsére, a kilencéves Jesse-re (Woody Norman).

A tavalyi Telluride-i filmfesztiválon debütált film nem cselekményközpontú, leginkább a hármójuk közötti dinamikán, a különböző perspektívák bemutatásán és a párbeszédeken van a hangsúly. Finoman tapogatózó, keserédes jelenetek, ahogy az éleselméjű, hiperaktív Jesse kellemetlen kérdésekkel bombázza Johnnyt, stresszmentesítő technikákra tanítja, vagy bármilyen szituáció közben átvált kedvenc szerepjátékára, melyben ő egy árva, s úgy kell viszonyulni hozzá. Komplex, hús-vér karaktereket láthatunk, gyakran olyan könnyed és humoros helyzetekben, mint amikor Johnny úgy kér bocsánatot Jesse-től, hogy felolvas előtte az okostelefonjából egy pszichológiai-gyermeknevelési útmutatót arról, hogyan kell megfelelően, lépésről lépésre bocsánatot kérni.

A film kulcsmotívuma az egymás közötti kommunikáció, illetve annak hiánya, s ennek árnyalt érzékeltetésében a rendező a hangban rejlő lehetőségek széles körű tárházával rendelkezik. Johnny esténként naplót mond fel, saját viselkedésére reflektál, Jesse mikrofonnal a kezében, fülhallgatóval a fején hallgatja a zörejeket az utcán sétálva, élvezi a szelektíven kreált világát, otthon pedig a többi gyerekkel készült interjúkat hallgatja vissza. Ehhez kapcsolódik Viv, aki a játékidő nagy részében csak telefonon keresztül, tehát szintén csak hang formájában érintkezik velük.

Miután pedig újra elsötétül a kép, talán a néző is egy picit jobban tud majd figyelni a hozzá közelállókra, hiszen ahogy azt Viv mondja a fiának, bármennyire is szeretjük a másikat, teljesen nem ismerhetjük meg sohasem.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)