Él egy anekdota, miszerint amikor Enrico Fermi fizikus földönkívüli létformákról beszélgetett kollégáival, feltette a kérdést: ha valóban idegenek jártak a bolygónkon, hol vannak most? Az anekdota szerint a sarokban dohányzó Teller Ede azt válaszolta: Európa közepén, és magyaroknak hívják őket. Annyi bizonyosan igaz a történetből, hogy tudóskörökben nemzetünket sokáig marslakóknak nevezték, ezzel magyarázva, hogy egy ilyen kis nép ennyi feltalálót adott a világnak.
Ezen feltalálók sorát bővítette Béres József is, aki a hetvenes években agrármérnök létére korszakalkotó orvosi felfedezést tett. Az ő életét és a Béres-csepp feltalálásának körülményeit mutatja be nekünk Gyöngyössy Bence új filmje, A feltaláló. Az életrajzi filmek – egy-két kivételtől eltekintve (mint például Ivan Passer Sztálinja vagy a James Marsh által rendezett A mindenség elmélete) – ritkán maradnak meg a köztudatban. Ennek legfőbb oka, hogy nehéz látványos közönségfilmet alkotni a műfajban. Gyöngyössy ezzel látszólag tisztában van, A feltaláló nem akar több lenni, mint ami. A biográfiai filmek gyakran abba a hibába esnek, hogy valami akciót, valami abszolút oda nem illő csavart akarnak vinni a történetükbe, ezzel hiteltelenné téve magukat. A feltaláló nem esik ebbe a hibába, egy érdekes ember érdekes története kerül vászonra – se több, se kevesebb.
A történet tehát esetünkben akkor jó, ha átlagos, épp ezért van sokkal nagyobb hangsúly a színészi játékon. Gáspár Tibor, akit utoljára az Örök télben láthattunk, kifogástalanul hozza a vidéki értelmiségi karakterét. A tudóst, aki nem akar nagyra törni, nem akarja megváltani a világot, egyszerűen csak szakértő a maga területén, aki ha tud, segít. S ez adja a film fő motívumát is: ha képesek vagyunk arra, hogy másokkal jót tegyünk, akkor meg kell tennünk. Béres József nem volt orvos – ezt konkrétan ki is mondja a filmben, mikor a „csodacseppért” folyamodók doktor úrnak nevezik –, egyszerűen értette a munkáját, és amikor a szükség úgy hozta, saját eredményeit más területen alkalmazta. Így vált gyógyítóvá. Gáspár előadásában egyszerre találkozik a zseni és a kisember. Bár környezete folyamatosan dicséri szakértelmét, ő mégis szerény marad, nem tör babérokra, nem vesz el pénzt a segítségéért, sőt amikor amolyan menekülő útvonalként felajánlják neki, hogy családjával külföldre költözhet és ott dolgozhat tovább a készítményén – ő inkább marad. Marad Magyarországon, ahol veszélyben az élete, az egzisztenciája – de itthon van.
Mi készteti hát agronómusunkat arra, hogy – kockáztatva karrierjét – orvosi kísérletekbe kezdjen, ha nem az ambíció? Húga, Irén betegsége, akit Für Anikó alakít. Irén rákos megbetegedése adja az ötletet Béresnek, hogy az agrárszektorban már bizonyított eljárását előbb egereken, majd embereken is alkalmazza, méghozzá eredményesen. Irén esetében egyébként meglepett a szereplőválasztás. Für Anikót eddig merőben eltérő karakterek megformálásában szokhattuk meg – ám most sem kell csalódnunk a színészi teljesítményében.
A mellékszereplők közül leginkább Trill Zsoltot emelném ki, aki Nagy Lászlót alakítja. Amikor a párt befolyására Béres egyre szorongatottabb helyzetbe kerül, a kortárs magyar művészvilág az, amelyik kiáll mellette. Ezt Gyöngyössy filmjében Nagy László alakján keresztül mutatja be, aki Aczél elvtársat is sakkban tartva kel a feltaláló védelmére. Trill élethűen formálja meg a költőt, fölösleges pátoszok nélküli, de kissé a valósággal párhuzamosan mozgó művészemberként. „Ne izgulj, József, írtam neked egy verset” – hangzik el, a reakció pedig egyáltalán nem csap át szirupos lélekmelengetésbe, Gáspár Tibor Béres Józsefe pont úgy válaszol, ahogyan mindannyian tennénk, amikor egy per előtt állva hasonlóképpen próbálnának megnyugtatni.
Technikai szempontból a film nem mutat újat, de a megszokottat jól hozza. Csukás Sándor egyszerű, mégis hatásos képi világgal operál. A zene azonban sajnos hagy kívánnivalót maga után. Szokás mondani, hogy a filmzene akkor igazán jó, ha nem is tűnik fel, hogy ott van, de a hiánya azonnal érzékelhető. A feltaláló legnagyobb hibája talán éppen az, hogy az aláfestő zene néhol túl erős, kissé disszonáns hatást kelt.
A maga nemében egy mindenképpen hatásos filmről beszélhetünk tehát. Jó korképet alkot a kádári rendszer kissé groteszk világáról, arról, hogy a tehetséges ember hogyan képes felülemelkedni a diktatúra által rákényszerített középszerűségen, nem a sikervágy, hanem a tenni akaráson, az emberségén keresztül.
A feltaláló, előzetes
