Debreceni Balázs–Lovász Ádám: Tátongó lyukat láttam az Emberben – Poszthumanizmus és mozgókép 1.

2021. február 26., 08:08

A poszthumanista filozófusok alapvetően az emberi létezésen túli (poszt-humán) illetőleg a humanista filozófiák utáni (poszt-humanista) történésekre koncentrálnak, ennek megfelelően kivételes figyelmet szentelnek a mesterséges intelligencia, továbbá a növényi és állati létezés világának. Vitatják, hogy az ember lenne a teremtés koronája, emellett az emberi ész és értelem descartes-i eredetű antropomorf világkép evidenciáit kritizálják, hiszen szerintük semmilyen szempontból nem bizonyított, hogy érzékeink és értelmünk révén képesek vagyunk megismerni a teremtés teljességet.

Ragadozó - Forrás: IMDb

A jelenleg uralkodó társadalmi és bürokratikus rendszereket többnyire élhetetlenként értékelik, az embert magát – optimális esetben – az univerzum egy mezoszintű (középszintű) szereplőjeként definiálják, idealista felfogásuk szerint: az egyéni érdekek rendszerszintű hatalmi harca végül az emberi közösség és a természeti környezet szervesebb együttélése révén annak tudatosabb építésében és egyfajta demokratizálódásában oldódhat föl. Az alábbi közismert (és kiváló) filmek segítségével a poszthumanista világszemlélet egy-egy jelentősebb aspektusát mutatjuk be az olvasóknak.

Az emberi (és ember feletti) intelligencia kritikája (D. B.) – Ragadozó (1987)

Darwini értelemben az intelligencia az alkalmazkodás művészete. Bruce Lee szavaival élve: „Légy olyan, mint a víz, amely képes kitölteni bármilyen formát és felvenni bármilyen alakzatot!” Kétségtelen ugyanakkor, hogy a legintelligensebb emlősöknél – például a gyilkos bálnáknál – megfigyelhető bizonyos fokú kegyetlenség, a nagyobb intelligenciához tehát esetükben a „gonoszság” egyfajta „evolúciós mellékterméke” társul, – mindez pedig hatványozottan igaz az emberekre. A Ragadozó című filmben azonban egy különös keveréklénnyel találkozunk. Lényegében egy humanoid formájú „gyíkemberrel”, amelynek intelligenciája és technikai fejlettsége messze meghaladja az emberekét. Űrhajójával képes megtenni hatalmas távolságokat a világűrben, ugyanakkor, hüllő lévén, csupán a legforróbb nyári napokon merészkedik a Földre, mégpedig azért, hogy Guatemala fülledt dzsungeleinek mélyén kedvenc trófeájára, az emberre vadászhasson. Műfaját tekintve maga a film is, akárcsak a benne szereplő gyíklény, különféle műfajok érdekes keveréke: voltaképpen egy sci-fibe oltott akciófilm, helyenként pszichohorrorra emlékeztető jelenetekkel. Sokak szemében így nem is lehet több, mint egy újabb kigyúrt fickókkal teli izommozi a nyolcvanas évek derekáról.

Csakhogy Jonh McTiernan – Die Hard-filmek – alkotása maga is az álcázás tökélyre fejlesztett mesterműve, hiszen maga a sztori is egy mentőakciónak álcázott titkos katonai küldetéssel indul, a film pedig egy szókimondó dialógusokban és brutális jelenetekben bővelkedő, vérbeli akció sci-finek álcázott komplex filozófiai műalkotás. A forgatókönyvíróknak – Jim Thomas és John Thomas – illetve a jelmeztervezőnek – Stan Winston – nem kis fejtörést okozhatott kitalálni egy tőlünk teljességgel idegen és fejlettebb gondolkodású „poszthumán” életformát. Jóval nehezebb lehetett ez, mint életre kelteni a mesterséges intelligencián alapuló Terminátort és Robotzsarut. Alighanem az alkotók is a fent idézett evolúciós képletből indultak ki, mármint az intelligencia és a gonoszság kapcsolatából, így a barátságos, de kissé bugyuta E. T. helyébe egy trófeagyűjtő és technokrata embervadász lépett. Napestig lehetne sorolni a film és a rendező érdemeit, ám számunkra most csak az idegen lény viselkedése fontos, kivált a már említett különös szokása: a trófeagyűjtés. Van ugyanis a filmben egy roppant érdekes jelenet, ami talán már meghaladja az emberi felfogóképesség határait, és átlép a poszthumánba. A végső összecsapásra gondolunk most, amikor az idegen lény felemeli a nyakánál fogva Arnold Schwarzeneggert, hogy megvizsgálja a koponyáját. Majd ismét elereszti, de nem koncolja fel többi embertársához hasonlóan, hanem úgy határoz: kézitusában küzd meg vele. – Vajon miért? Szórakozás ez nála – merő perverzió – vagy valamiféle sajátos vallási rituálé? – Vajon milyennek látja furcsa hőlátásán keresztül a főhős nem kevés növekedési hormontól nem kicsit kiszélesedő arcéleit? Azért áll le harcolni vele, azért üti-vágja tiszta erőből, mert nem tart igényt erre az „eltorzult” trófeára? Netán épp ellenkezőleg: méltó ellenfélnek ítéli meg a főhőst, esélyt ad neki, a koponyát pedig elég nagynak és erősnek érzi a küzdelemhez?, esetleg látni szeretné rajta később ezen halálos küzdelem emlékeit néhány kisebb-nagyobb repedés, karcolás, horpadás formájában?

Predator (1987) – One Ugly Motherf***er Scene (4/5) | Movieclips

Nos, mivel a film ugyebár csak egy „akciófilm”, így ezekre a felkavaró kérdésekre nem kapunk megnyugtató választ, azonban vegyük figyelembe, hogy a guatemalai dzsungel mélyén, tehát a rituális emberáldozatokról és a koponyakultuszról elhíresült maja indiánok hajdani lakhelyén járunk! Ahogy arra sem kapunk választ a filmből, miért hord magánál önmegsemmisítő nukleáris fegyvert a Ragadozó? – Vajon azért-e, mert bármi áron végezni akar kiszemelt ellenfeleivel, akár úgy is, hogy megsemmisíti saját magát, mint egy terminátor? Avagy egyszerűen csak azért, mert nem szeretné, hogy holtteste és technikája esetleges halála után az emberek kezére jusson? – Biztosnak csupán annyi látszik, hogy ebből a filmből egy poszthumán lény gondolataiba nyerhetünk bepillantást. Illetve annyi, hogy a tudomány kegyetlen szerető, az intelligencia pedig kétélű fegyver.

 

Az emberi civilizáció kritikája (D. B.) – Apocalypto (2006)

Mel Gibson filmjében egy olyan archaikus történelmi korszak véres hétköznapjait látjuk, ahol mindenki potenciális vadász vagy zsákmányállat. Ember embernek farkasa itt (esetleg jaguárja) a létért folytatott küzdelemben. Az állati szint alatti agresszió mellett az Apocalypto világában alapvetően két emberi tulajdonság uralkodik: a hierarchián alapuló hatalomvágy és a mohóság. A létezés barátságosabb arcát csupán a főhős lemészárolt törzse és veszélyben lévő családja képviseli, illetőleg maga a főhős, Jaguármancs. A hierarchia görög szó, papi uralmat jelent, ami ebben a filmben eredeti kontextusában jelenik meg: a kilenc emelet magas maja piramis csúcsán trónol ugyanis a királyi család a főpapokkal, hozzájuk képest mindenki más csak áldozat lehet vagy alárendelt. A vörös színben pompázó maja piramis tehát kétségtelenül a hatalmi hierarchia szimbóluma. Az emberi mohóságot pedig a film az öreg indián meséjén keresztül szemlélteti: „A szarvas így szólt: »Az embernek megvan mindene. Több kívánsága nem lesz.« Ám a bagoly azt mondta: »Nem így van. Tátongó lyukat láttam az emberben. Csillapíthatatlan sóvárgást. Ettől szomorú, ezért akar még többet. Megy tovább, és elveszi, amit megkíván… Míg a világ egyszer azt nem mondja: nem vagyok többé, nem maradt mit adnom.«”


Apocalypto – Tanmese

A „tátongó lyuk” nem más, mint a görög filozófusok által horror vacuinak nevezett hatalmas űr az emberi lélek mélyén, minden bennünk lakozó mohóság melegágya, amit rendszerint féktelen bírvággyal igyekszünk betölteni. Ahogy a filmben látjuk: az éjszaka fekete fátylát dühösen lángoló fáklyák szaggatják fel: az embervadászok éjt-nappallá téve kergetik zsákmányukat. Csakhogy „zsákmányállatuk”, Jaguármancs sem törődik bele az áldozat szerepébe: Ez az erdő az övé, és meg fogja védeni bármi áron! Hősies küzdelméhez éppolyan archaikus eszközöket használ, mint Arnold Schwarzenegger a fent elemzett Predator című filmben. A konkvisztádorok érkezésével a Gibson által ábrázolt brutális indián világ idővel a buján burjánzó dzsungel martalékává válik. Mert igaz ugyan, hogy az aztékok és a maják rendszerint nem a saját polgáraikat áldozták föl – mint például a nácik – hanem a harctéren zsákmányolt hadifoglyokat, ám a rituális emberáldozat végül annyira tömeges méreteket öltött, hogy önpusztító kultúrájukat kvázi kivetette magából az emberiséget mint egységes corpust fertőtlenítő immunrendszer. A filozófusokat (köztük a poszthumanistákat) napjainkban is foglalkoztatja a kérdés: hogyan lehet az emberi együttélés során időről időre felbukkanó hasonlóan horrorisztikus társadalmi mintákat elkerülni? Mikortól válik veszélyessé az egyes társadalmi struktúrák immunrendszerének zártsága, illetve nyitottsága? Egy szigorúan hierarchikus önkényhatalmi rendszer – például A Schindler listájában (1993) kiválóan ábrázolt náci rezsim – vajon valóban annyira zárt biohatalmi tényező-e, mint amilyennek a kiváló filozófus, Michel Foucault tekintette vagy napjainkban Roberto Esposito véli? Hiszen az önkényhatalmi rendszerek többsége bizonyos társadalmi csoportok (például zsidók) bebörtönzésével párhuzamosan több morálisan kirekesztett társadalmi csoport előtt nyitja meg a börtönkaput azáltal, hogy immorálisan szelektált erőszakszervezeteit – lásd: Burgess: Gépnarancs; Kubrick: Mechanikus narancs – köztörvényes hajlamú szociopatákból verbuválja. Az adott hatalmi rendszer zártsága illetve nyitottsága így bizonyos szempontból illúzió, inkább arról van szó, hogy az uralkodó rezsim társadalmi immunrendszere által „kivetett” illetve „kiemelt” személyek kvázi helyet cserélnek egymással a börtönökben. Lovász Ádám fiatal poszthumanista filozófus rendszeresen foglalkozik a társadalmi struktúrák kérdésével. Lovász szerint a megoldás az emberi ego és szabadság egyfajta úrvacsorájában rejlik: „Kénytelenek vagyunk szabadságunkon osztozkodni magukkal a (nem kirekesztő) társadalmi rendszerekkel is éppúgy, mint a tőlünk eltérő élőlényekkel és élő szerveződésekkel. […] Semmit sem rekeszthetünk ki többé a humanitas fogalmából.” Lovász szerint tehát ki kell terjeszteni a humanizmus fogalmát minden szervezettséget mutató élő és élettelen (!) struktúrára, hasonlóan ahhoz, ahogy a jogalanyiság a jogi személynek nevezett önfenntartó gazdasági szervezeteket illeti meg. Ez a gondolat pedig különösen figyelemre méltó, hiszen a totalitárius rendszerek bűneit többnyire egy személytelennek tűnő és élettelen bürokratikus szelekció előzte meg.

(Folytatjuk)