2020. augusztus 20., 09:56
A művésznek az igazságot kell megjelenítenie? Megbízható forrás-e, az amit egy hozzáértő kritikus mond vagy ír egy alkotásról? Kell-e neki hinni? Többek között ezeket a kérdéseket feszegeti Giuseppe Capotondi legújabb filmjében, A hazugság színében. Capotondi a 2009-es A dupla óra (La doppia ora) című filmdrámával mutatkozott be, következő filmjére, A hazugság színére tíz esztendőt kellett várni. A thriller 2019-ben debütált a Velencei Filmfesztiválon, de a mozik bezárása miatt a premier elmaradt, és az alkotók úgy döntöttek, hogy nem forgalmazzák online felületeken, hanem megvárják a mozik újranyitását.
Az olasz–amerikai koprodukció Charles Willeford 1971-es Narancsvörös eretnekség (The Burnt Orange Heresy – a film eredeti címe is ez) című könyvét dolgozza fel. A történet szerint a nagy babérokra pályázó, karrierista műkritikus, James Figueras (Claes Bang) művészettörténeti előadásokat tart Milánóban. A nagyérdemű az előadó tekintélyéből fakadóan készpénznek veszi a szavait, aki ezzel vissza is él. Egy napon egy vagyonos műgyűjtőtől, Joseph Cassidytől (Mick Jagger) James meghívást kap a villájába, és elhívja újdonsült kedvesét is, Berenice Hollist (Elizabeth Debicki). A tehetős, de telhetetlen házigazda egy becstelen ajánlatra kéri fel a műkritikust, miszerint lopja el a közelben élő, visszavonult, szinte halottnak vélt híres festő, Jerome Debney (Donald Sutherland) egyik festményét, hogy darabjai között tudhassa. A kérés véghezvitele során a műkritikust bekebelezi saját kapzsisága, és egy lavinát indít el maga körül.
A színészek közül Donald Sutherland és Mick Jagger a film két húzóneve. A szereplők játékára nem lehet panasz, Mick Jagger esetében sem (aki zenészként lett legenda, nem színészként – de az alakítása olyan erős és diabolikus, mintha egyenesen a Symphaty For The Devil dalszövegéből lépett volna ki.
Bár a szereplők jók, a megírt karakterek egysíkúak, sarkított személyiségű, kizárólagosan negatív, illetve pozitív jellemek. Az itt-ott elszórt homályos utalások egyes karakterek múltjára nem befolyásolják a film jelenét, így egy-két jelenetben a néző csak tapogatózik, hogy vajon mit akarhattak az alkotók közölni egy-egy mély értelműnek tűnő, de valójában felesleges motívummal. A cselekmény lassabb lefolyású, mint ahogy az amerikai thrillereknél megszokott. Ennek oka többek között a semmiből érkező, mélységekbe bocsátkozó, életszerűtlen forgatókönyv. A drámai, hatásvadász párbeszédek és monológok ki akarják hangsúlyozni a film üzenetét, amely ezáltal erőltetetté, de nyomatékossá válik: görbe tükröt állít a kritikusok elé, az alkotói szabadságot, a művész feladatát veszi górcső alá (és kérdőjelezi meg annak hitelességét).
A képi megjelenítés nem különösebben lebilincselő, pedig a festői olasz helyszínek és a képzőművészeti téma sokkal erősebb vizualitást érdemelne. A filmben gyakoriak a szimbólumok, amelyek allegorikusan végigkísérik a művet. Ezek közül néhány motívum már-már túlságosan is explicit és szájbarágós sulykolássá válik. Azonban A hazugság színe témáját és mondanivalóját tekintve igencsak eredeti, működnek benne a fordulatok, és a néhol lapos párbeszédek ellenére végig fenntartja a nézői érdeklődést. A kiszámíthatatlanság a legnagyobb értéke a filmnek, és az, hogy nem szokványos hollywoodi befejezéssel zárul. A hazugság színe mindenképpen üdítő színfolt a kortárs thrillerek palettáján, európai sztárokkal, európai szemlélettel és Mick Jaggerrel, akinek minden pillanata zseniális a vásznon.
