Gránicz Maja: Axel almára pattan a sivatagban

Míg a tengerentúli kritikusok zöme negatívan fogadta az amerikai–francia koprodukciót, addig Európában újabb sikert könyvelhetett el magának Kusturica. Mi lehet az oka ennek a megosztottságnak? A film felvételei 1992-ben, a délszláv háború idején kezdődtek el. Némelyek Kusturica szemére vetették, hogy Amerikában forgat, míg hazáját bombázzák, illetve hogy ezen filmjében nem foglal állást a Jugoszlávia felbomlásával végződő konfliktusban, csak egy rövid tudósítás keretei között van róla szó a film elején. Részben a háború forgataga miatt, részben a rendező spontaneitást kedvelő munkamorálja révén a forgatás elhúzódott.

Beleharapok egy biciklibe

A film története egy egybemosódó gondolatfolyam, amelynek bizonyos részeit és főbb elemeit könnyen fel tudja idézni a befogadó, ugyanakkor a cselekménynek nincs fő szála. A nézőre hárul az a feladat, hogy a különböző töredékeket – az álmok világában megjelenő  szimbólumokat és a valóság elemeit – összeillessze.

A főszereplők a saját céljaik burkába vannak bezárva, így mások igényeit teljesen figyelmen kívül hagyják. Axel (Johnny Depp) a film legrugalmasabb karaktere. Asszociatív jellegű belső monológjai ki vannak hangosítva, így betekintést kapunk legtitkosabb gondolataiba. „Nekem ne mondja meg senki mi a különbség egy alma és egy bicikli közt, majd beleharapok egy biciklibe és felpattanok egy almára, s akkor magam is rájövök, mert nekem gondolkodni fárasztóbb, mint cselekedni.” Ezt jól példázza, hogy miután az eszkimókról álmodott, ő is útra akar kelni Alaszkába, hogy felkeresse őket.

Paul (Vincent Gallo) eljátssza Cary Grant leghíresebb jelenetét az Észak-Északnyugatból (Arizónai álmodozók)

Axel szülei haláláért nagybátyja (Jerry Lewis) felelős, akit ezért emészt az állandó bűntudat. Mindent megtesz, hogy biztosítsa a fiú jólétét. Régi vágya, hogy unokaöccse a Cadillac-üzletében dolgozzon és örökölje azt. Axel unokatestvére, Paul (Vincent Gallo) bármire hajlandó lenne, hogy híres színész váljék belőle, egocentrikus viselkedésével becsapja önmagát és másokat. Olyanná szeretne válni, mint Cary Grant Hitchkock Észak-Északnyugatának legemblematikusabb repülős részéből, de miután a valóságban éli meg a jelenetet, teljesen kiábrándul a filmből. Illuzórikus világa, melyben elismert színész, sokkal komfortosabb számára, mint a realitás.

Repülni vagy teknőssé válni?

Emir Kusturica tragikomédiaként hivatkozott a film műfajára, ugyanakkor fellelhetőek benne a kalandfilm és a fantasy jegyei is. A tragikum és a komikum szeszélyes szélsőségei olyan szélsebesen váltogatják egymást, hogy végül a néző teljesen elbizonytalanodik saját reakciójában is: sírjon-e vagy nevessen. Gondolhatunk itt például arra a jelenetre, amikor Grace öngyilkossági kísérlet gyanánt egy harisnyával kívánja felakasztani magát, ám az rugalmassága miatt föl-le dobálja a lányt, miközben édesanyja itatja az egereket, és Axel azt sem tudja, hogy őt vagy a lányt vigasztalja, eközben unokatestvére a legkevésbé sem zavartatva magát falatozik tovább.

Iggy Pop & Goran Bregovic – In The Death Car (Arizonai álmodozók – filmzene)

A női főszereplők, „mint két lélek egy testben, nem fértek meg egymás mellett”. Mindketten megpróbálják valóra váltani abszurd vágyaikat: Grace (Lili Taylor) – akit mostohaanyja, Elaine (Faye Dunaway) nevel – meg akar halni és teknősként reinkarnálódni. Elaine pedig arról ábrándozik, hogy egyszer repülhessen. Axelt mindkét nő meg akarja szerezni, ezt azonban önkéntelenül, gyermeteg módon teszi.

Álomidő Arizonában

A szexuális ösztön és az erőszak felülírja a megszokott konfliktuskezelési módszereket, és ebből számtalan abszurd, komikus jelenet fakad. A múlt traumáit a karakterek álmaikban, vágyaikban dolgozzák fel és próbálják meg kompenzálni, ezáltal csepegtetnek értelmet életükbe. A halálról olyan természetességgel beszélnek, mint az időjárásról. A karakterek abszurd viselkedésmódját hangsúlyozza, hogy sokszor nem valósul meg a dialógus, inkább szimultán monológokról beszélhetünk, melyekben a szereplők saját álmaikat szajkózzák. A párbeszédekből gyakran hiányoznak az ok-okozati összefüggések, ehelyett az asszociációk dominálnak.

A filmet olyan törvényszerűségek szervezik, mint a különböző szimbólumok, amiket Kusturica olyan töményen használ, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünk. Szinte nincs olyan snitt, amelyben egy hal, teknős, lufi, kutya, pisztoly, tükör vagy a repülés allegorikus motívumai ne jelennének meg. Ezek a szimbólumok biztosítják az átjárást az álom és a valóság között, gondoljunk csak a nyitójelenetben látható kopoltyúra/lufira. Az egymással összeférhetetlen karakterek belső világa a realitással keveredik, így a motivációik a racionalitás és az irracionalitás mezsgyéjén mozognak.

A film tragikus vonalát újra és újra dekonstruálja a komikum, így a néző az abszurditás jegyében egyik szemével sír, a másikkal nevet. Erre az érzelmi hullámvasútra kevesek hajlandóak felszállni, tudva, hogy a végén el fognak szédülni. Ha értelmezői viszonyba akarunk kerülni a filmmel, el kell fogadni annak játékszabályait.