Gránicz Maja: Bovaryné zongorája

Rendezője az új-zélandi Jane Campion, aki egy személyben a film forgatókönyvírója és producere is. Nemzetközi hírnévre az Egy angyal az asztalomnál (An Angel at My Table) című nagyjátékfilmjével tett szert. Alkotásainak középpontjában jellemzően a női főhős szabadságküzdelme és a tradicionális, kényszerűen felvett nemi szerepek lebontása áll. Ez a tematika a XIX. század művészetétől kezdve meglehetősen gyakorivá kezdett válni, gondoljunk például Ibsen Babaszobájára vagy Flaubert Bovarynéjára. Campion harmadik nagyjátékfilmje, a Zongoralecke szintén erre a kérdésre reflektál.

1851-ben járunk. A skót Ada McGrath (Holly Hunter) hatéves kora óta néma. Apja levelezés útján talált neki férjet a kolonizált Új-Zélandon, így kilencéves lányával, Florával (Ann Paquin) és a számára legfontosabb értékkel, zongorájával útra kelnek a távoli országba. Férje, Alisdair Stewart (Sam Neill) egy egyszerű telepes, aki nem értékeli újdonsült felesége zenei szenvedélyét, 40 hektár földért eladja zongoráját szomszédjának, a leszerelt tengerésznek, George Bainesnek (Harvey Kitel). Ada mindenáron vissza akarja szerezni a hangszerét. Baines ajánlatára megegyezést kötnek: Ada visszakaphatja, de annyi látogatást, (azaz zongoraleckét) kér tőle cserébe, ahány fekete billentyű van a zongorán. A két megállapodó fél között szoros, szenvedélyes viszony kezd kialakulni.

Zongoralecke – előzetes

Ada magányos és kétségbeesett karakter. Ezen némasága sem segít, sőt még inkább tárgyiasítja, kiszolgáltatottabb helyzetbe süllyeszti őt. A zongora számára az egyetlen önkifejezési médium, ebben manifesztálódik személyiségének legmélyebb rétege. Néha alva jár, és álmában is játszik, öntudatlanul, ösztönösen beleolvad a zenébe. Amikor férje elcseréli a hangszert, Ada elfojtott érzelmei előtörnek, makaccsá és gyerekessé válik. Vele szemben, előző házasságából született gyermeke, Flora, gyakran érettebben cselekszik nála. A lány vitális személyiség, a nehézségek ellenére is jó kedélyű tud maradni. Ő Ada közvetlen szócsöve a külvilággal. Őszinteség és jó szándék irányítja, pártatlanul igyekszik mindenkinek a kedvében járni és az erkölcsileg helyes útra terelni az eltévedteket. Ennek szimbolikus megjelenítése, hogy angyalszárnyakat visel. A kislány kulcsszerepet játszik a drámai konfliktusban, vagyis az anya felszabadulásában, amely nélküle nem valósulhatott volna meg.

A két férfi szereplő jelleme radikálisan különbözik, közöttük hánykolódik Ada, akinek „nincs beleszólása” a saját életét meghatározó döntésekbe, ki van téve szeszélyeiknek. Férje, Alisdair, a civilizáció és a társadalmi konvenciók képviselője. Szeretne megfelelni házastársi szerepének, azonban a két fél között nem jön létre valódi intimitás. Alisdair nem érti a zongora jelentőségét, így feleségét sem. A férjet ellenpontozó Baines ösztönember, aki a civilizáció és az őslakoséletmód perifériáján mozog. Képes volt beilleszkedni a maorik közé, ezt mutatják tetoválásai is. Őszintén szereti Adát, de a nőhöz fűződő szexuális vágyai, brutalitása és ösztönszerű viselkedése révén, képtelen gyöngéden viszonyulni a finom, érzékeny, nőhöz. Birtoklásvágyát testi kontaktusokkal juttatja kifejezésre.

A néma főszereplő eljátszásáért Holly Hunter Oscar-díjat kapott, legjobb női karakter kategóriában. A 121 perces filmben egy árva szót sem szólt, javarészt ő játszotta el a Michael Nyman által írt zongoradarabokat, valamint el kellet sajátítania a jelbeszédet is. Szuggesztív mimikái és gesztikulációi remekül helyettesítették a verbális közlést.
Ada lányának a szerepére Anna Paquin 11 évesen jelentkezett. Egy barátja révén értesült a meghallgatásról. ötezer személy közül őt választották ki a szerepre. Azelőtt csak egy iskolai darabban tűnt föl – egy borzot alakított. A filmet követően viszont a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat vehette át. (Ő a második legfiatalabb, aki kézhez kapta a kitüntetést, csak Tatum O’Neal előzi meg, aki tízévesen nyert.)

Anna Paquin átveszi az Oscar-díjat

A hullámzó lelkiállapotok kihangsúlyozásában a színészi játékon kívül a filmnyelvi eszközök is nagy jelentőséggel bírnak. Az új-zélandi trópusi környezet egy bűnös, erotikus, veszedelmesen csábító és természetes közeget tár fel a néző előtt. Az őserdő az ösztönök szintjére is utalhat, a színvilág követi Ada érzelmeinek magaslatait és mélységeit. A film első szakaszában a nő kiüresedettségét, kilátástalan élethelyzetét sötétebb (szürke, barna, fekete), alacsonyabb tónusú színek fejezik ki, míg szerelmi kibontakozásától kezdve a piros, a kék és a zöld intenzív árnyalatai dominálnak. A kontraszt a két férfi jellemének különbözőségére is utal. Az operatőri munkáért Stuart Drybrugh volt felelős, aki a női látásmód finomságait érzékiséggel jelenítette meg. A közeli snittek a gyöngéd mozdulatokról, Ada arckifejezéseiről vagy a természet változásáról több nézőpont érvényesülését is lehetővé teszik. A hangok és az elsősorban zongorajátékból álló betétek harmóniában állnak a képpel, követik az érzelmek intenzitását, ugyanakkor sokaknak válhatnak sematikussá az ismétlődő zenei szakaszok. A Zongoralecke komplex motívumrendszere előrevetíti a végkifejletet. Ilyen például a helyszínül szolgáló sziget és a parton hagyott zongora, amelyek Ada idegenségét és egzisztenciális kitettségét szimbolizálják.

A Zongoralecke egy lassan kibontakozó, gyöngéd film. A női emancipáció hangsúlyos ábrázolása mellett azonban háttérbe szorul az egyes karakterek megnyilvánulásának logikája, úgy érezhetjük, hogy a szereplők egymásnak okozott problémáikkal elsiklanak egymás mellett, pedig kommunikációs eszközeik lehetővé tennék azok higgadt megoldását is. A film a nőt, önmegvalósításának szándékával felmenti hűtlensége alól, és a házasság szentségét közönséges eseménynek láttatja. A befogadóra tett érzelmi hatást az Adával való együttérzéssel kívánja elérni az alkotó, ebből kifolyólag ahhoz, hogy a Zongoraleckét megkedvelje a néző, elsősorban érzelmi alapon kell közelítenie felé.