A történet szerint a lobbanékony, zöldfülű David Mills (Brad Pitt) és a visszavonulás előtt álló William Somerset (Morgan Freeman) nyomozó New York betontengerében próbálja felgöngyölíteni, ki állhat azon gyilkosságok mögött, amelyek hátterében a hét főbűn áll. A végkifejlet csavarja túlmutat a cselekményen és tükröt állít mindannyiunk elé. A rendőrök a haverzsaru-filmek zsánerének tökéletes megfelelői. A forrófejű, temperamentumos Mills oldja a feszült légkört, ezzel szemben a tiszteletre méltó öreg kopó, Somerset, egy bölcs nyugalmával nyugtázza az eseményeket. A két, látszólag véletlenül párba állított nyomozó valójában sokkal mélyebb szimbolikus jelentéseket hordoz magában: a fiatal vitalitását és az idős bölcsességét, a gyakorlatiasságot és az elméleti tapasztalatszerzést, a csiszolatlanságot és a műveltséget. Ezt az archetipikus felállást a film számos alkalommal nyomatékosítja: például amikor Millséknél vendégségben Somerset bort, társa pedig sört iszik, vagy hogy az ügy felgöngyölítése érdekében Somerset a könyvtárban tölti az éjszakáit, amely a film egyetlen biztonságos helyszínéül szolgál. Tájékozódásának alapját olyan irodalmi alapművek adják, mint az Isteni színjáték, az Elveszett paradicsom, a Canterbury mesék vagy Sade márki játékai, míg ezek többsége Mills nyomozó számára semmitmondók, sőt a könyvek látványa is feldühíti, hiszen egy gyilkossági ügyben történő nyomozás nem a könyvtárban szokott megoldódni. A fiatalabb sokszor nem akar engedelmeskedni idősebb kollégájának. Ez az ellentét egyben egy értékrendek szembenállása is, ennek ellenére a két személyiség komplementerként kiegészíti egymást.
A köztük lévő kapocs kialakítója David Mills felesége, Tracy (Gwyneth Paltrow) alakja, aki a nézők szimpátiáját is elnyeri. Ő az egyetlen figurája a filmnek, aki az ártatlanságot reprezentálja. Nyugodt életét föladva költözik a nagyvárosba férjével. Karaktere látszólag marginális, azonban sejthető, hogy az őt érintő kisebb-nagyobb magánéleti kitérőkkel nem véletlenül telnek el percek a filmből. Tracynek és férjének megadatik a családalapítás lehetősége, a nő ugyanis állapotos. Ez a főgonoszt, John Doe-t, (Kevin Spacey) irigységgel tölti el, így önmagát az áldozat szerepébe helyezve sújt le. A magzat megölésével egyben a születendő bűnöst is írmagjában semmisíti meg.
A gyilkosnak a brutális kegyetlenséggel elkövetett tettei láttán már-már az Antikrisztus alakja testesül meg a néző lelki szemei előtt. A thrillerek többségében a negatív karakter motivációján kívül az illető múltjába és kidolgozott jellemébe is közvetlen bebocsátást kap a befogadó, ez azonban a Hetedikben nem történik meg. A tettes addigi élete ismeretlen, akárcsak a személyisége – ő is egy (bűnös) a sok közül. Az emberölések a felszínen, a kegyetlenül lemészárolt áldozatok láttán úgy tűnnek, mintha öncélúak volnának. A gyilkos karaktere mit sem számít – a hangsúly teljes mértékben a küldetésére irányul: a hét főbűn lajstroma (azaz a torkosság, a fösvénység, a jóra való restség, a kevélység, a bujaság, a harag és az irigység) alapján kiválasztott vétkesek életének kioltásával mutat példát, teljesítve ezzel prófétai küldetését. A bravúrosan, módszeresen megszervezett gyilkosságok műalkotásokként vannak megjelenítve. Esztétikus, precíz kivitelezésük hasonlatos Stanley Kubrick Mechanikus narancsában megjelenített kegyetlenséghez.
Doe tevékenysége Somerset számára teljesen logikus, hiszen megérti szándékát, mi több, együttérez vele. A nyugdíjhoz közel álló nyomozó ugyanazon a témán őrlődik, amin a gyilkos. Egyikőjük sem hajlandó egy olyan helyen élni, ahol a közöny elfogadott, általános, erény. Ennek megvalósításához azonban eltérő módszereket alkalmaznak: Somerset a rendőri hivatása során számtalanszor szembekerül a bűnnel, tevékenysége a közjót szolgálja. Vidéken, elszigetelve élné tovább hátralévő életét, elhagyva „Szodomát és Gomorrát”. John Doe pedig meg van győződve arról, hogy a gyilkosságokkal egy felsőbb erő akaratát teljesíti be, felülírva ezzel az emberek által konstruált törvényeket.
„Ártatlanokat? Ezt viccnek szánta?” – Hetedik – John Doe monológja
A forgatókönyvírónak (Andrew Kevin Walker) az inspirációt a történethez New York-i élete adta, a filmben azonban a helyszínt nem konkretizálják. A forgatásnak Los Angeles adott otthont. Itt próbálta a forgatókönyvíró elérni, hogy film készüljön a forgatókönyvből, azonban a nagy stúdiókat zavarta az „alvilági” cselekmény, és újraíratták az egészet, teljesen más befejezéssel. Ezzel az alapanyaggal le is forgatták volna a filmet, David Fincher rendezésében, akihez azonban egy véletlen folytán az eredeti, Andrews-féle forgatókönyv jutott el. A direktornak olyannyira megtetszett az a verzió, hogy bár a stúdió ragaszkodott volna az átírt változathoz, mégis Fincher (és Walker) elképzelése nyert. Ebben az is közrejátszott, hogy Brad Pitt kijelentette, hogy ha a film nem az eredeti végződéssel zárul, akkor neki búcsút inthetnek. Így kapta meg a film a nézők által ma ismert, egyedien sötét, a hollywoodi filmektől nem megszokott csavarral záródó befejezését.
Folytatjuk
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.
Walter Tevis 1983-as, The Queen’s Gambit című regényének mozgóképes adaptálása nem most kezdte el foglalkoztatni a filmesek fantáziáját. Tizenkét éve az akkor csúcson lévő, ám tragikus hirtelenséggel elhunyt Heath Ledger karolta fel a fiatal sakkzseni történetét, Allan Scott forgatókönyvíró segítségével hozzá is fogtak a script írásához, ám a projekt nem valósult meg a színész halála miatt. 2019-ben aztán a Logan és a Sírok között írója, Scott Frank felkereste Ledger volt munkatársát, hogy immár a Netflix szárnyai alatt hozzanak össze valami igazán frankót.