Hegyi Damján: Az a másik név a stáblistáról – David Fincher: Mank

Jack Fincher még a kilencvenes években írt forgatókönyvet Mankiewiczről, erről az elfeledett, életében egyszer nagyot alkotó, egyébként mérsékelten érdekes életű alakról. Milyen szerencse, hogy fia a híres rendező, David Fincher, így a családban maradhatott a vállalkozás, már csak pénzt kellett rá gyűjteni. Igen ám, csakhogy a kilencvenes évek nem pont a hollywoodi nosztalgiáról szólt, ezért a stúdiók is gyanakodva fogadták az ötletet, pláne az olyan megalkuvásra képtelen figurák tálalásában, mint Fincher. Az apuka 2003-as halálával aztán a szkript végleg az asztalfiókban végezte. Manapság azonban, az Ave, Cézár, A némafilmes, a Volt egyszer egy… Hollywood vagy a fentebb említett Trumbo után kevésbé rizikós egy ilyen vállalkozás, pláne egy olyan pelyvapénzű, merész stúdiónak, mint a Netflix.

A történet körbeér

Mank, az MGM forgatókönyvíró-csapatába beolvasztott, tehetséges ám túlságosan is szabadszájú szerencsétlen, megérkezik egy sivatag közepén álló házikóba. Mások szállítják, mivel eltörte a lábát egy autóbalesetben. Másfél hónapot kap, hogy megírjon egy forgatókönyvet, melyet a stúdió új üdvöskéje, valami Welles fog megrendezni. Nem szenved hiányt semmiben, ápolónőt, sőt egy gyors- és gépírót is kap maga mellé, hogy normálisan tudjon haladni a munkával. Rendben, mondja Mank, itt az idő, hogy jól odapörköljek ezeknek a fránya gazdagoknak, ha már a hollywoodi befolyás nem elég nekik, és előszeretettel vetik be politikai csápjaikat is. Így hát minden talentumát összeszedve megírja ismerőse, William Randolph Hearst élettörténetét, a karaktereket persze álnevek mögé bújtatva.
Döcögős film a Mank. Narratívája ugyanolyan körkörös, mint az Aranypolgárnak, ami rendben is volna, tisztelgés meg minden, csakhogy Fincher(ék) nem figyelt(ek) arra, hogy bizony ez egy rettentően kényes mesélési mód, könnyen széteshet az egész. Ez sajnos így is lesz, filmünk csak a vége felé áll össze kerek történetté. Kénytelenek vagyunk menet közben rájönni, hogy kiket, miket, miért nézünk, és ez bizony frusztráló tud lenni. Welles (és Mankiewicz) klasszikusával ellentétben a Mank főhőse nem tartogat akkora karakterívet, nem olyan mély, mint Charles Foster Kane, az Aranypolgár milliomosa. Ráadásul első látásra ad hoc flashbackeket kapunk 1930 és ’36 között, melyeket csak az azonos szereplők és a félmondatokkal odavetett politikai megnyilvánulások tartanak egyben. Így csupán az tudja indokolni a narratívát (a hommage-on kívül, ugye), hogy megismerkedünk az Aranypolgár ihletőivel és a keletkezését kiváltó okkal. De ezt az egyszeri filmnéző nem tudja, így pörögnek az események, és csak fokozatosan értjük meg, mire kellene figyelni.
Ha már az alakoknál tartunk: sajnos Fincher nem tudja elkerülni a csapdát, nevezetesen, hogy behoz egy csomó (filmtörténelmi) karaktert, akik megrekednek mellékszereplő szinten, nem látjuk őket kettőnél több jelenetben, és aztán eltűnnek, értetlen fejvakarásra késztetve a nézőt. Persze megint csak tisztelgés, de ettől zűrzavarossá válik a film, kibontatlan figurák népes csoportját hagyva maga után. Pedig vannak itt jó karakterek, sőt jó színészek is, akik eljátsszák őket. Az aktuális jó csaj szerepből egyre gyakrabban kitörő Amanda Seyfried és Lily Collins, az ismeretlen csengése ellenére jó pár klasszikusban feltűnő Arliss Howard, mindenki kedvenc árnyékszékes haláljelenetének főszereplője, Charles Dance (hogy csak a legfőbb mellékszereplőket említsük), és persze Gary Oldman mint Mank, mind hozzák a magas színvonalat. Csak az a baj, hogy rajtuk kívül mindenki másnak epizódszerep jut.

Volt egyszer egy Aranypolgár

Pedig máshol látszik az alapos munka. Talán a legszembetűnőbb a szövegkönyv zsenialitása. Könnyed, szellemes és elmés, mégsem megterhelő párbeszédek pattognak gyors iramban a szereplők közt. Mank és a gyorsírónő közös jelenetei külön figyelmet érdemelnek, melyekben a tükörsima dialógusok által valósul meg a kémia kettőjük között.
A díszlet hangulatos és korhű (inkább az lenne meglepő egy Netflix-produkciónál, ha nem lenne az), ezt tovább erősíti a fekete-fehér látványvilág és az olyan ötvenes évekbeli filmekből ismerős technikai megoldások, mint a fade in és a fade out használata, vagy a vágás előtt a jobb felső sarokban felvillanó pontocska.

Mank – előzetes

Elnézve a homályos mesélés miatti döcögős struktúrát, feltehetjük a kérdést: mit akart bemutatni Fincher ezzel a filmmel? Nyilván nem Mankiewicz életútját, hiszen ahhoz túl szűk intervallumot érint. Az Aranypolgár inspirálóit? Ahhoz meg túlságosan Mankre fókuszál a történet. Esetleg azt, ahogy főhősünkben lecsapódnak a körülötte történő dolgok? Bizonyára. Ezt támasztja alá, hogy Mank politikai nézetei miatt outsider-szerepbe került. Mert mi más állhatna az Aranypolgár keletkezéséről szóló film középpontjában, ha nem a politika? Igaz, ez még a harmincas évek, több mint egy évtizedre vagyunk a többek között Dalton Trumbot is bedaráló kommunistaüldözések előtt, az asztali beszélgetéseken csak Hitler után jön a szocializmus szidása. A baloldali érzelmű Mank nem nézheti tétlenül, ahogy az „idealista” írótársát, Upton Sinclairt lenézik, sem azt, ahogy Hearst bánik vagyonával és befolyásával. Látja a hatalmától megrészegült embert, aki úgy diktálja az USA elnökének a kormánytagokat, mintha szerepet osztana. Igen, erről szól a Mank. A teremtő folyamatról, annak is „anyaggyűjtés” fázisáról. Megtalálni a drámát, a tragédiát a való életben. Arról a pillanatról, amikor az alkotó agyába telepszenek a dolgok, melyektől többé már nem tud szabadulni, legfeljebb a terhen könnyíthet úgy, hogy kiírja magából ezeket.

Lehet, hogy egy-két helyen, szerkezetével és zsúfolt karaktereivel félrecsúszott, ám döcögőssége ellenére is alapvetően szerethető és jó film a Mank. Kiváló párbeszédeivel, filmnyelvi utalásaival, üzenetével képes felülemelkedni a hiányosságokon. Megtehető a Coen–Tarantino– Fincher trió harmadik tagjának, beillik a nagy hollywoodi fenegyerekek nem tökéletes és némiképpen öncélú, ám szerelemből született projektjei közé.