1.A három testőr, az afro maffia és a török szultán
A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső volt Ritchie első nagyjátékfilmje. A történet nagyban épít a rendező The Hard Case című korábban készült rövidfilmjére. A sztoriról, még ha szeretnék is spoilerezni, akkor sem tudnék túl sokat mondani. Egyrészt ha megpróbálnék minden csavart és kapcsolatot kifejteni a különböző szálak között, az már inkább tanulmány volna, mint esszé, másrészt annak ellenére, hogy egyszerűnek semmiképp sem nevezhető, nem nagyon lehet ok-okozatilag felvezetni. Van benne póker, négy jó barát – az egyik valószínűtlenül kövér ahhoz képest, hogy milyen sovány –, gonosz maffiózó, kedvelhető behajtó, szerény füves és kegyetlen betörő. No meg Gloria. Ők azok, akik igazán izgalmassá teszik a filmet. Nem a történet, hanem a karakterek, akik valóban olyanok, mintha most léptek volna ki bármelyik Rejtő-regényből. Egyszerűek, szórakoztatók, inkább képregényfiguráknak tűnnek, mintsem élő embereknek.
Éppen ez adja a rendező védjegyét későbbi filmjeiben is. A karakterek annyira szürreálisak, hogy az ember még a legvéresebb jeleneteken is inkább kacag, nem pedig elborzad. Poénokból egyébként sincs hiány. Minden megszólalás szójáték, a rablónyelv nemcsak a világba ránt be, hanem számtalan komikumot is szül. Itt kénytelen vagyok kitérni a magyar fordítás nagyszerűségére. Talán éppen a rejtői hagyományoknak köszönhetően a szinkron és a szöveg sziporkázik. Azon kevés alkotás közé tartozik, amit mindenképpen érdemes magyar nyelven nézni. Ritchie másik védjegye, ami szintén beleégett a munkásságába, a filmzene kiváló megválasztása. A dalok szinte észrevétlenül építik a hangulatot, a fülünkbe másznak, bennmaradnak.
A legtöbb rendezői debüt, még a legnagyobbaknál is, általában inkább szégyenfolt a munkásságukban. Ritchie magasra tette a lécet az első filmjével és átugrotta. Nemcsak megalkotta a világ talán első igazán komolyan vehető gengsztervígjátékát, de elsőfilmesként szinte azonnal beírta magát a kultfilmesek táborába.
2. Egy gyémánt száz bajt csinál
Az első film tehát egyből kultuszt alkotott maga körül, s nem is váratott sokat magára a következő, ami még híresebb lett. A Blöff két évvel A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső után jelent meg. Nagyobb költségvetés, nagyobb nevek, nagyobb siker, bár a kritikákban rendre megkapta, hogy szinte sematikus másolata az első filmnek.
Ami igaz. Bár a történet elvben más, de az kit érdekel. Ismét a karakterek, a nyelvi és helyzetkomikum viszi a hátán a filmet, ami valljuk be, ezek terén teljesen megegyezik elődjével. Ritchie filmjeit azért hasonlítom Rejtő könyveihez, mert sokkal inkább ponyvaregények, mint a Ponyvaregény. A ponyvaregények pedig sémára, előre adott vázlatokra épülnek. Működik? Igen, akkor minek változtatni.
A gyémánt, egy vörös hering, egy történetvezetési elem, ami tulajdonképpen csak azért van ott, hogy valamire fel tudjuk fűzni a párbeszédeket. És ezek a párbeszédek bizony akkor is megállnák a helyüket, ha a hőseink egy ritka narancsszagú radírgumit üldöznének körbe a londoni alvilágban. Szinte mindenki tud idézni a filmből, és itt ismét csak ki kell térnem a szinkron kiválóságára. A magyar argó, a cigány szleng sokkal összetettebb és használhatóbb, mint a cockney akcentus, amiben Brad Pitt eredetileg halandzsázik. Nem ismerek olyan embert, aki ne tudna elsütni egy-két mondatot a filmből, de sajnos olyat sem, aki a teljes történetet fel tudná idézni. Ez a hátránya, ha az ember ponyvát néz. A filmzenék talán még jobbak, mint az előd esetében, a képi világ összetettebb, a színészi játék is jobb. Látszik, hogy itt már egy komolyan vett koncepcióval, egy kidolgozott ötlettel van dolgunk.
3. A tizennégy karátos festmény
Ugrunk az időben és a rendező életrajzában. Miután Ritchie átvette az Aranymálnát a feleségének készült borzasztó romantikus filmjéért, ismét visszatért régi kedves témájához. És hála érte az egeknek. A Spíler 2008-as alkotás. Ismét megkapta a kritikákat, még talán többet is, mint a Blöff esetében, melyek szerint az előző két film sablonjára épít. Ez igaz is meg nem is. Ismét karakterkomikumot kapunk, azonban kicsit koherensebb a történetvezetés és kicsivel kevesebb hangsúlyt kap a nyelvi humor, ami szerintem nem feltétlen tesz jót a végeredménynek. A Spíler kiesik elődjei kortalanságából és kicsit közelebb kerül a meghatározható napjainkhoz. Ez pedig ront a film időtállóságán. Persze a karakterek nagyrészt most is szerethetően valószerűtlenek, de a történet előtérbe kerülésével nagyon sokat kopik a párbeszédek komikuma. Akaratlanul is komolyabban vesszük a cselekményt a kelleténél, és így nehezebben éljük bele magunkat a világba. Ezt a – felsorolt filmek közül talán legjobb – filmzene kissé ellensúlyozza, de nem eléggé. A szereplőinkről hirtelen túl sokat tudunk meg, mindennapivá válnak, de annyira nem, hogy azonosulni tudjunk velük.
Ennek ellenére a szövegek még mindig szórakoztatók, a poénok ülnek, de az egészet átjárja egyfajta fáradtság.
Mindehhez hozzájárul az is, hogy a Spíler egy tervezett trilógia első része. Ebből adódóan tudjuk, hogy azért tudunk meg többet a karakterekről, hogy később nagyobb élvezettel tudjuk követni kalandjaikat. Ha elkészültek volna a folytatások, talán egy zseniális trilógia első részéről volna szó, a maga lábán azonban mindössze egy közepesen jó akcióvígjátékot kapunk. Azt azért kénytelen vagyok megjegyezni, hogy bár a többiek esetében a szereplők megismertetése és megkedveltetése nem a legsikeresebb, de szerény véleményem szerint Archie esetében ez mégis összejött, máig ő a kedvenc Ritchie-figurám, amihez Mark Strong nagyszerű játéka természetesen nagyban hozzájárult.
+1. A kabbalista Csontbrigád
A gengszterfilmek sorozatából eddig szándékosan kihagytam egy rendkívül értékes darabot. Az igaz ugyan, hogy a Spíler volt az a film, amivel Ritchie visszatért az első filmjével felvett formulához, azonban készült még egy maffiafilmje, amire méltatlanul kevesen emlékeznek.
A 2005-ös Revolver elhagyja London alvilágát, ahogy testvérfilmjei humorát is. Helyszíne, akárcsak hangulata, meghatározhatatlan, ködös és váratlanul dermesztő. Ritchie teletűzdelte a filmet a kabbala okkult jelképeivel, hangulatában inkább egy noir, misztikus thrillert idéz, mintsem a ponyvaregények könnyedségét. A karakterek kidolgozottsága és a történet egyensúlyba kerül. A filmvégitől eltekintve nincs csavar, csupán a pszichedelikus, kissé nehezen felfogható sötét cselekmény, ami magába ránt és szakértői hozzáállással szedi darabokra az ember agyát.
Szintén kultfilm lett, bár sokkal kisebb közönség körében, mint a rendező többi filmje. Amit, annak ellenére, hogy az egyik kedvenc filmemről van szó, teljes mértékben megértek, ahogyan azt is, hogy a mozikban teljes bukást könyvelt el. A Revolver nehezen emészthető, többször nézős alkotás, ami arra kényszeríti a nézőt, hogy a megtekintése után napokon keresztül gondolkozzon azon, hogy mit is látott. A szürke képvilág, a semmiféle humorral nem ellensúlyozott erőszak, a váratlan, megmagyarázhatatlan és teljesen elborult rajzfilmbetét mind-mind egy olyan élményt erőszakolnak ránk, amit nem feltétlen akartunk átélni, de semmiképp sem bánjuk meg utólag.
A film sikertelenségéhez hozzájárult a forgatás nehézsége is. Ritchie utolsó filmje ez, amiben Statemmel dolgozott, és mivel a színész nem volt hajlandó kaszkadőrt használni, ezért kis híján meghalt az egyik jelenetben, ami miatt hetekre állt a forgatás, jócskán megdobva a költségeket. Aztán a stúdió, megijedve a misztikumtól, hiszen ők is egy újabb humoros gengszterklasszist vártak, ráerőltette a már kész filmre az utolsó jelenet utáni borzalmas értekezést, melyben három pszichológus magyarázza meg a filmet teljesen feleslegesen és rosszul. Mindezzel együtt csoda, hogy végül nem buktak vele nagyobbat.
Ez a film az, ami nekem megmutatta, hogy Ritchie nem csupán vígjátékokban érzi otthon magát, és sokkal több van benne, mint amire számíthatunk. Izgalmas, elgondolkodtató, mély alkotás. Csak úgy, mint Rejtő Csontbrigádja. Mind kettőt lehúzzák, általában azok, akik egy-két alkotás alapján megítélik Rejtőt vagy Ritchiet, s aztán nem értik, amikor többet kapnak néhány humoros párbeszédnél. Mindenkinek javaslom megtekintésre, csak arra kérem a kedves olvasót, hogy hagyja ki a végéről a már említett teljesen feleslegesen bebiggyesztett értekezést. Tönkreteszi a filmélményt.
