2020. június 12., 07:20
Esküdtnek lenni kötelesség. Minden amerikai állampolgárt élete során legalább egyszer berendelhetnek esküdtszéki szolgálatra. A tudat, hogy bárki – potenciálisan minden jogi előképzettség nélkül – dönthet akár egy halálos ítélet ügyében is, érdekes kérdéseket vet fel az állampolgári felelősségvállalásról. Éppen ez a felelősségvállalás Sidney Lumet filmjének témája.
A Tizenkét dühös ember eredetileg tévéjátéknak készült, Reginald Rose forgatókönyvét először 1954-ben vitték képernyőre, azonban a leginkább elhíresült feldolgozása a Henry Fonda hathatós menedzselésével forgatott 1957-es verzió. Tizenkét dühös ember egy szobában. Tizenkét karakter, akiket csak számok szerint ismerünk – bár a 8-as és a 9-es esküdt vezetékneve a film végén elhangzik, ez nem játszik szerepet a történetben – dönt egy tizennyolc éves fiú halálbüntetésének ügyében. A cím talán kissé félrevezető és éppen ez adja a szereplők közti dinamika egyik legfontosabb mozgatórugóját. Nem mindenki dühös, legalábbis nem mindig. Fonda 8-as esküdtje nem jön ki a sodrából, végig nyugodt, megfontolt és pragmatikus. Ő az, aki elsőként vitatja a vádlott bűnösségét, és nyugalmával, érveivel győzi meg társait saját igazáról, szembe állítva ezáltal a vita és a veszekedés különbségeit.
Lumet filmje kamaradráma, amely az apróságokra épít. Kihasználja a bezártság és a klausztrofóbia elemeit, hogy feszültséget teremtsen, anélkül, hogy akciódús cselekményt nyújtana. A 8-as esküdt nem arról győzi meg társait, hogy a vádlott ártatlan, hanem arról, hogy ha a legkisebb kétely is felmerülhet egy ügyben, nincs joguk a halálba küldeni egy fiút. A feszültség adott. Eleinte mindenki ideges valamiért, még ha ezt zavart beszélgetéssel próbálja is ellensúlyozni. Idegességét csupán Fonda karaktere mutatja ki, aki az első szavazás után nyugodtabb lesz, elmondja, hogy kételkedik, de ha senki másnak nincsenek kétségei, hajlandó a többség döntését követni. Az eddigi ingerültségét leplezni igyekvő csapat veszekedni kezd, csak egy valaki nyugszik meg, a 9-es esküdt, aki elsőként változtatja meg döntését a vádlott ártatlanságára vonatkozóan.
Tizenkét ember, egy metafora
Ha párhuzamba állítjuk a választott döntéseket a karakterek lelkiállapotával láthatjuk, hogy mindenki felszabadul, amint arra voksol, hogy a vádlott ártatlan. Aki bűnöst kiállt dühös, egyszersmind saját elfojtott fájdalmait, bűneit és indulatait vetíti ki a fiúra akit apagyilkossággal gyanúsítanak. A megbocsájtás felszabadít. A vádlók oldalán csupán egy valaki marad végig hűvös és pragmatikus, a 4-es esküdt, látszólag nem előítéletek szerint dönt, hanem a tényekre alapozva. S mikor minden egyes bizonyíték kétségbe vonhatóvá válik, akkor is ő lesz az utolsó, aki érvel, nem veszekszik. Egészen addig, míg az utolsó érve is megdől, méghozzá éppen az ő egyik tulajdonságára alapozva.
A vádlók érvei pusztán saját gyengeségeikből táplálkoznak. Tizenkét dühös ember, bezárva a nyári hőségben. A ventilátor nem működik. A 6-os esküdt kétkezi munkás, megpróbálja megjavítani, de sikertelenül. A 7-es esküdt kereskedő, akinek semmi kedve ott maradni, látszólag a döntését is csupán azért változtatja meg, hogy hamarabb végezzenek, azonban éppen, amikor amellett dönt, hogy a vádlott ártatlan, ő lesz, aki sikeresen bekapcsolja a ventilátort, nem javítja meg – pusztán egy gombnyomással. Aztán már nem is siet annyira. Megnyugszik.
Bár szereplőink névtelenek, mégis megtudunk róluk ezt-azt. Mindenkiről éppen eleget, ahhoz, hogy megértsük a döntését, majd azt is, hogy miért másítja azt meg. Van, aki gyenge jellem. Van, aki erős. Van pragmatikus és van elfogult is. Hőseink emberek. Egy olyan szituációban, ami mindenki emberségét próbára teszi. Megjelenésének idején a film főképpen azért nyert figyelmet, mert egy érdekes jogi témát, az esküdtszék döntésképességének kérdését feszegette, ami az Egyesült Államokban egész addig tabunak számított. Azóta kötelező mű lett jogászhallgatóknak. Filmtörténeti szempontból azért kiemelkedő alkotás, mert egy kifejezetten erős jellemfejlődés-történetet mutat be, méghozzá tizenkét ember jellemfejlődését, kamaradrámaként.
A képi világ külön figyelmet érdemel. Az operatőri munka és a vágás ugyanúgy a bezártság és a feszültség építésének – majd feloldásának – folyamatát hangsúlyozza, akár a rendezés vagy a dialógusok. A leszálló eső, a sötétség, a feloltott lámpa, mind-mind apróságok, amik mégis hozzátesznek az atmoszférához, hogy aztán a bíróság előtti zárójelenettel feloldják a nyomasztó hangulatot, méltó és vidám befejezést adva a filmnek. Végezetül még kénytelen vagyok kitérni a szinkronra. Persze, gyakran hallhatjuk, hogy filmet csak eredeti nyelven érdemes nézni, de a magyar szinkron itt kifejezetten kiváló, ha látták már az eredeti hanggal, akkor is megér egy újra nézést magyarul is.
Mindenképpen kötelező jellegű darabként tudom ajánlani a klasszikus filmek iránt érdeklődőknek. A Tizenkét dühös ember az elmúlt száz év egyik legjobb alkotása, és méltán meghatározó darabja a mozitörténelemnek.
