2020. április 24., 08:22
Mit csinál az ember, ha bezárják? Jobb esetben belekezd valami kreatív tevékenységbe, olvas, ír, megnéz egy új filmet, kipróbál valamit, amire eddig nem volt ideje. Rosszabb esetben újra elővesz minden könyvet, amit már elolvasott, és minden filmet, amit már látott, és újra elolvassa, megnézi őket, hogy véletlenül se érje semmilyen friss inger. Én az utóbbi csoportba tartozom. De az örök ismétléseknek is megvan a maguk előnye, így találtam ismét a Harcosok klubjára.
David Fincher 1999-es filmje a századforduló egyik legmeghatározóbb filmalkotása. Ki merem ezt jelenteni, úgy, hogy olyan alkotásokkal küzd meg a címért, mint a Mátrix vagy az Amerikai szépség. Nemcsak korképet ad az Y2K-ra készülő világ depresszív hangulatáról, de időtálló üzenetet is hordoz. Ez kissé elcsépelt szuperlatívusznak tűnhet, de megmagyarázom, hogy miért helytálló mégis. Öveket becsatolni!
Amikor kamaszként először láttam a filmet, természetesen engem is, mint sok társamat, a macsó világkép bűvölt el. Küzdj, harcolj, szegd meg a szabályokat, legyél anarchista, legyél lázadó, akárcsak Tyler Durden. A narrátor – vagy Jack, kinek hogy – túl üres, pipogya, nyámnyila ahhoz, hogy egy tizenkilenc éves srác azonosulni tudjon vele.
Amikor pár év múlva – sokadszorra – újranéztem a filmet, megütött valami. A Harcosok klubjának vannak szabályai, a káoszbrigád teljesen autoriter rendszer, mégis anarchistaként mutatja be magát. Új üzenet: ha megszeged a szabályokat, vedd észre, hogy kik hoznak újakat feletted.
Tyler nem az alfa hím, bár kétségtelenül annak tekinti magát, és a legtöbb embert meg is tudja erről győzni. Tyler nem a férfi, igaz, a narrátor személyiségfejlődéséhez, férfivá válásához mindenképpen példaképül szolgál. Tyler az adolescan, a hormontúltengéses kamasz, pont az, akivel én is, mint sokan mások, éppen azért azonosultunk, mert magunkat láttuk benne. Ez a kifogyhatatlan energiájú kamasz éppen úgy hozzá tartozik a narrátor személyiségének kialakulásához – igyekszem nem spoilerezni, hogyan –, de azzal, hogy az ő nyomdokaiba lép, még nem válik felnőtté. Itt lép a képbe a nő, Marla, az érzelmi fejlődés eszköze, akivel Jack eléri az érettség azon pontját, ahol kiteljesedhet.
Fincher filmje tehát fejlődésábra, a férfivá válás útja egy kiüresedett társadalomban, de hogy miért időtálló, annak más oka van. Tyler egyik legemlékezetesebb monológjában megindokolja a klub létét: a generációjuknak nincs háborúja, nincs saját válsága, nincs mi ellen lázadniuk. Ez persze ismét betudható a serdülődacnak, de éppen ebben van az az elem, amely örök érvényűvé teszi a kijelentést. Mind elkövetjük azt a hibát, hogy úgy tekintünk a világra, mintha a legrosszabb idejében élnénk. Mindig a mi nemzedékünknek a legnehezebb, mindig mi szenvedünk a legtöbbet. És ez a lázadás, düh és generációs önsajnálat olyankor a legnehezebben elviselhető, ha nincs mi ellen fordítanunk. Napjainkban, egy felfoghatatlanul gyorsuló információs forradalom közepén mindez talán még inkább relevánssá válik, mint a kilencvenes évek végén.
Igen, elképesztően pocsék nekünk, mert nincs kire haragudnunk, utálhatjuk a szüleinket, a kormányunkat, egymást, még sincs konkrét célpontja a lázadásunknak. Ez a befelé forduló harc olyannyira a sajátunkká vált, hogy már nem is keresünk célpontokat.
A Harcosok klubja több szempontból is újító alkotás. Elsősorban a történet okán, ahogy az eddigiekben is kifejtettem maradandó hatású, emlékezetes sztorit nyújt. A filmzene a kilencvenes évek végi technohullám jegyeit viseli magán, és legalább annyira berögződött a szubkultúrába, akár maga a film. Így a Pixies Where is my mindja összefonódott a sztori alapját adó csavarral.
Pixies: Where is my mind?
Fincher színészvezetésére alapvetően jellemző a methode acting szorgalmazása. A két főszereplő, Edward Norton és Brad Pitt, akkoriban még viszonylag új névnek számított a szakmában, ezért ez a módszer alapvető veszélyeket hordozott magában, ám Fincher jól kezelte a két zöldfülűt. A film képi világa is egyedi. A sötét, komor fényképezés megalapozza a történet hangulatát. Az elfolyó képek, kameratrükkök és vágási játékok pedig mintegy előre jelzik főhősünk mentális állapotát, a vágás és az operatőri munka mondhatni beleszövi magát a történetbe. Tyler személyiségének fontos eleme ugyanis, amikor különböző módokon szabotálja munkahelyeit. Ezek egyike, mikor mozigépészként dolgozva szinte láthatatlan plusz képkockákat vág gyermekfilmekbe; ha újranézzük a filmet és nagyon figyelünk, akkor itt-ott észrevehetjük, hogy néz ki ez a valóságban. Ha csak indokot keresünk az újranézésre, akkor próbáljuk megszámolni, hányszor tűnik fel Tyler a háttérben, mielőtt bemutatkozhatna nekünk.
Az egyik kedvenc filmemről beszéltem, ami mindig nehéz, ha valami közel áll hozzánk, értelemszerűen nem tudunk objektív képet alkotni róla, így ezt most meg sem próbáltam. Kedves olvasó, ha még nem láttad a Harcosok klubját, remélem, kedvet kaptál hozzá, hogy ezzel dobd fel a karantént, ha pedig már láttad, nézd újra, nem bánod meg, csak ne felejtsd el: senkinek egy szót se a klubról.
