2020. május 15., 09:26
Teszek neked egy ajánlatot, amit nem tudsz visszautasítani. Kérek tőled valamit, nem ma, nem holnap, de eljön az idő. Lehetőleg addig, míg be vagy zárva és van három szabad órád. Nézd meg A Keresztapát. A szállóigéket mind ismerjük, talán a történetet is, ez van akkor, ha egy alkotás túlnövi önmagát. Coppola filmje történelmi alkotás, az „Új Hollywood” egyik zászlóshajója.
Keresztapa I. – Forrás: Paramount
A Keresztapa műfajteremtő film. Megjelenéséig Hollywood hősei – még a legsötétebb történetekben is – tisztára mosott karakterek voltak, erkölcsi paragonok, akik a Hayes-kódex előírásainak megfelelően nem ittak, nem drogoztak, bátran szembeszálltak az alvilággal és mindig győztesen emelkedtek felül az őket körülvevő fertőn. Coppola egy másik világot tárt elénk, hősei nem jófiúk, sőt alávaló gazfickók, gyilkosok rablók, maffiózók. Mégsem tudjuk gyűlölni őket, hiszen saját morális rendszerük egy olyan képet fest világukról, ami nem is annyira idegen a mindennapi életünktől. A film ugyanis, felborítva a műfajra jellemző addigi normákat, nem akciófilm, nem krimi, hanem inkább családtörténet. A felemelkedés és bukás története egy család szemszögéből, amelynek tagjai érvényesülni, fennmaradni akarnak, megőrizni a becsületüket, persze a szó sajátos értelmezésében.
Michael Corleone története ez, bár az első megtekintés során úgy gondolhatjuk, hogy a hősünk Vito, Michael apja. Ezt némileg alátámasztani látszik, hogy a legjobb főszereplőnek járó díjat Marlon Brando kapta, nem pedig Al Pacino. Michael tehát a főhős, akinek eleinte vajmi kevés köze van a szervezett bűnözéshez. Ő a kor mintapolgára. Háborús hős, köztiszteletnek örvendő igazi amerikai. Apja, Vito amolyan barátságos gengszter a szomszédból. Nem igazán látjuk, amint bármi valóban gonoszat tenne, mégis érezzük hogy veszélyes ember, aki egy másik gengszterfilmben inkább főgonosz lehetne. Ez talán az első jele a műfaj korábbi jellemzőivel való leszámolásnak.
Rossz vér
Coppola bemutatja, hogyan korrumpálódik az addigi maffiafilmek megronthatatlan hőse, hogyan keveredik a tiszta és becsületes Mike az alvilág mélyére. Nem a pénzért vagy a hatalomért bukik el, hanem a családjáért, ezért mégsem tudjuk elítélni. A film során megértjük és megéljük az alvilág saját morális rendszerét, a rablóbecsületet, amelyben a család, a vér mindenekfelett áll.
A történetről spoilermentesen nagyjából ennyit, tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy a film annyira beivódott a köztudatba, hogy aki nem látta, az is tudja, hogy miről szól. Mi teszi hát érdemessé arra, hogy mégis megnézzük?
Coppola rendezése legendás, ezzel a filmmel egyszersmind ő lett Hollywood keresztapja, persze ezt nem egyedül vitte véghez. Mario Puzo, a film alapjául szolgáló regény szerzője aktívan részt vett a film elkészültében is. A történet mondhatni kettejük munkája. A karakterek együtt alakultak a forgatással. Coppola módszere, hogy a véletleneket, bakikat igyekszik beépíteni a cselekménybe. Így lett Luca Brasi karakterből, a könyv vérengző gyermekgyilkosából egy kissé együgyű, szinte ártatlannak tűnő végrehajtó. De a legendásan nehezen kezelhető Brando egy-két ötlete is bekerült a végső alkotásba. Például a ma már ikonikussá váló macska, amelyet Don Vito az első jelenetben simogat, egy kóbor macska, aki azért került be a felvételbe, mert Brando örökbe fogadta a forgatás napján.
Nino Rota zenéjét talán még többen ismerik, mint magát a filmet. A rendezés, a színészi játék és a zene tehát együtt alapozta meg azt, hogy végül egy olyan alkotást kapjunk, amiért annyi Oscarral jutalmazták Coppolát, hogy étkészletet öntethessen belőle. Az egyetlen dolog, ami talán elmarad a felsoroltaktól, az operatőri munka. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy Willis rossz operatőr lenne, inkább csak a teljesítménye elmarad a film többi kiváló elemétől.
A Keresztapa azon kultfilmek közé tartozik, amely a maga korában is sikert aratott, mind a nézők, mind a kritikusok soraiban. Megjelenésével leáldozott az átkos Hayes-kódex által fémjelzett időnek, és megszületett az „Új Holywood”. A filmtörténet azon kora, amikor a hősök inkább antihősök, a rendőrök romlottak, és jót legfeljebb a maffiától várhatunk, aminek persze megvan az ára. Ráadásul elkezdődött egy új korszak, amelyet Scorsese, később pedig Fincher sötét neonoir alkotásai jellemeztek. Ha még nem nézte meg, de érteni szeretné, hogy miért volt minden olyan keserű, ami a hetvenes évek után vászonra került, vagy tudni szeretné, honnan jönnek a szállóigék, amelyeket minden bűnügyi filmben hall, vagy csak jól szeretne eltölteni három órát, akkor ne habozzon. „A jó tanács ingyen van, de egyszer talán én is kérek valamit…”
